HTML

csibike blogja

Friss topikok

  • ZJWiQWklgJ: buy ambien ambien sleep driving - ambien drug manufacturer (2012.10.15. 07:26)
  • seaseptJerlor: how do i become a pharmacy technician http://exclusiverx.com/products/aceon.htm pharmacy unit dose... (2011.12.06. 18:20)
  • Csigamami: khm... ha azóta még nem váltottál... a cukorgyanta se nem fáj (annyira- egyébként hihetetlen, hogy... (2011.09.26. 14:36)
  • KelGyo: Rég jártam erre ... Gondoltam, benézek. (2010.05.27. 04:08)
  • Lulu: hát a foggal való álmodás az valóban a halált jelenti. amikor én egyszer foggal álmodtam, másnap m... (2010.03.07. 14:32)

Címkék

Blogajánló

2009.10.07. 21:47 csibike blogja

Nos, úgy néz ki, megmaradok itt: http://csibikeblogja.blogspot.com

Ha van kedvetek, gyertek.

10 komment

2009.09.13. 01:38 csibike blogja

Hosszú percek óta töröm a fejemet, de továbbra sem tudom, hogy kell elbúcsúzni attól a blogtól, amelyet szeretek és amely évek óta az életem része, és azt sem tudom, hogy kell elbúcsúzni azoktól az emberektől, akik ezt a blogot évek, hónapok, hetek vagy napok óta olvassák-kommentelik. Nehéz, pedig egészen ügyesen bánok a szavakkal, ugye? Húzhatnám-halaszthatnám még a búcsút, de nincs értelme. Ez a blog nekem néhány hónapja már nem az a játszótér, ahol szívvel-lélekkel veszek részt a játékban. Sokat változtam az elmúlt időszakban, olyan dolgokra látok rá magamban és magam körül, amelyekre korábban nem és ezekkel a felismerésekkel muszáj valamit kezdenem. Mostanában tudatosult bennem, hogy ez az évem az élet számos területén az újrakezdésről szól, mert a régi itt és most már nem jó vagy nem elég jó. Tovább kell lépnem. Itt is. Rengeteg minden köt ehhez a nem hagyományos énblogomhoz, sok értékes embert és pillanatot köszönhetek neki. Majd' négy évvel ezelőtt úgy kezdtem el blogot írni, hogy semmit nem tudtam a világról, nem ismertem önmagam és emiatt versek-képek beszéltek helyettem, majd' négy évvel később pedig úgy fejezem be a blogírást, legalábbis ezt a blogot, hogy tudom, ki vagyok, mit akarok és azt is, mennyi mindent nem tudok még magamról. Boldog vagyok, hogy miközben saját magamat szórakoztattam és az életemet boncolgattam, adni tudtam nektek. Akár egy mosolyt, akár egy jó szót, akár egy gondolatot. Soha nem kérdeztem, miért olvastok pont engem, soha nem akartam példakép vagy követendő minta lenni, csak írtam, azt és úgy, ami és ahogy épp jött. Engem lepett meg a legjobban, hogy szükség van arra, amit én adhatok. Megtiszteltetésnek érzem, hogy olvastatok. Hiszek abban, hogy ha véresen komolyan vesszük a mindennapokat és nem tudunk nevetni - főleg magunkon -, nincs értelme az életnek.
Nem zárom be ezt a blogot, itt marad emléknek, legyen mit olvasgatnom vénségemre, remélem, negyven év múlva is megtalálom még a szemüvegemet és eszembe jut a link. Lehet, hogy előbb-utóbb nyitok egy másik blogot, egy új játszóteret, kezdemény talán van, már csak a hit-meggyőződés hiányzik hozzá. Ha érdekel valakit, szóljon, előfordulhat, hogy meghívó kell hozzá. Ádijosz, pajtások. Köszönöm!

67 komment

2009.09.12. 23:22 csibike blogja

Jelentem, naivitásom még mindig határtalan, én tényleg elhittem, hogy a csokikiállítás rém élvezetes és izgalmas lesz, és most aztán minden, de minden csokoládés kulisszatitokra fény derül, plusz górcső alá kerül Gombóc Artúr összes kedvence, és az órákon át tartó elméleti és gyakorlati csokoládézás után ő, aki férfimnek úgy kell elvonszolnia onnan, illetve abban reménykedtem, hogy a színes-illatos és felejthetetlen élmény hatására hátralévő éveimben kizárólag csokoládén akarok élni, így növesztve csinosnak nem nevezhető csokihájat magamra és a Schobert Norbi majd milliókat fizet azért, hogy lefogyaszthasson és bombanőt fabrikáljon belőlem. Basszus, pillanatok alatt dugába dőlt a gyors meggazdagodásról szőtt álmom. (Bár lehet, napok alatt elpusztultam volna csokimérgezésben.) Ő, aki férfimmel röhögcsélve álltuk végig a cirka negyven-ötven méteres sort, pl. azzal szórakoztatva magunkat, hogy fogadtunk, hány perc alatt érünk el a bejárat közelében leledző Microsoft táblához. Csak annyi publikus, hogy én vesztettem, de nem bánom, hehe. Bent már visszafogottabban vidámkodtunk, igyekeztünk nem szavakba önteni a csalódásunkat, legalábbis amíg túl nem vagyunk a kiállítósdin. Szerintem ez olyan téma, amit a legdebilebb kiállításszervező vagy tökömtudjami sem tud elcseszni, mert ott az a rengeteg érdekesség meg ott az a rengeteg csoki. Ez a programajánló valószínűleg egy másik csokis kiállításhoz készült, a Millenárison futó haccacáré azt mutatja be, hogy lesz a kakaóbabból Côte d' Or csokoládé. 'A csokoládé lelke' rejtve marad, mindenütt Côte d' Or címke lóg a szemedbe. Apróra tört kakaóbabot és ványadt kis narancsos csokit kapsz kóstolóként, olvasd el a feliratokat, aztán csókolom, húzz haza. Egyébként három negyvenes-ötvenes azért állt ki mögülünk a bejárat előtt várakozó tömegből, mert az egyikük valamilyen úton-módon kiderítette, hogy nincs kilónyi ajándékcsoki, ergo nem éri meg kicsengetni a zsét, a belépő árából inkább csokit vesznek, a neten meg majd utánaolvasnak a csokigyártásnak. Engem nem az ajándékcsoki hiánya zavar, ha csokit akarok enni, megdézsmálom az itthonit, hanem az a tény, hogy vérszegény, egészen pontosan kakaó- és csokoládészegény a dolog, jól kitalált reklámfogás, ennyi, az a lényeg, hogy a csokit egyetlen márkához kösd, mostantól (v)egyél te is Côte d' Or-t. A diszkriminált csokik, bonbonok és pralinék nevében határozottan tiltakozom.

5 komment

2009.09.10. 20:30 csibike blogja

Ma olyan életmentős napom van. Először megmentettem kedvenc főnököm életét, aztán ha már vitt a lendület és az áldott jó szívem, megmentettem a sajátomét is. Az övét két szelet Sacher-tortával, az enyémet meg egy szoknyával és két könyvvel. Bár kedvenc főnököm nagy ember, hatalommal és miegymással, engem az érint meg, amikor pl. az épp aktuális csatasorozat után rosszkedvűen ül a székében, mert hiába akar jót, ha falakba ütközik. Hallottam a hangján, hogy fáradt. Angyali énem sugallatára kisétáltam a cukrászdába és vettem neki két szelet Sacher-tortát, a kedvencét. Úgy tettem, mintha sürgős ügyben kellene beszélnünk, berontottam hozzá és vigyorogva előhúztam a hátam mögül a jókedvcsináló szénhidrátot. Működött. Kedvenc főnököm boldogan felnevetett, meghatottan megköszönte, hogy gondoltam rá, majd előbányászta a villáját és Mozartot hallgatva falatozni kezdett. Elmerengtem azon, hogy ha ilyen jólesett nekem az ő öröme, itt az idő, hogy saját magamat is megörvendeztessem - a fogadalmam ellenére. Augusztus vége felé adódott az a végzetes pillanat, amikor elhatároztam, hogy hős leszek és szeptemberben ellenállok mindenféle kísértésnek és nem veszek se könyvet, se ruhát, se barkácscuccot. (Ne gondolj tízezrekre. Akció és turkáló, ez a kitaposott ösvényem és nagyon szeretem. Kincseket lelek.) A nagy elhatározás után rögtön elszontyolódtam leendő sanyarú sorsomon, nem elég, hogy vége a nyárnak, nem elég, hogy nincs konyhám, nem elég, hogy úton-útfélen Fejős Éva reklámokba botlok, még ez is. Angyali énem most is sutyorgott, egészen konkrétan azt, hogy sokkal szélesebb lenne a mosolyom, ha bevetném magam kedvenc turkálómba, illetve lecsapnék a neten kinézett akciós könyvre, nem jó az nekem, ha önmegtagadok. Itt kitérő gyanánt megemlítem gyorsan, hogy tögyönek köszönhetően kedd este fantasztikus élményben volt részem, ha majd meg tudom fogalmazni, leírom, bár kétlem, hogy sikerül, ezért kedd óta pl. még inkább teret engedek a megérzéseimnek és nem frusztrálom-sanyargatom magam feleslegesen, úgyhogy bevetettem magam a kedvenc turkálómba, illetve lecsaptam a neten kinézett akciós könyvre - és azóta hihetetlenül szélesen mosolygok. Legközelebb talán inkább az aktuális hónap elején kellene fogadalmat tennem, nem pedig már az előző hónapban, nem tűnne úgy, mintha már hosszú évek óta nem vettem volna se könyvet, se ruhát, se barkácscuccot, bár lehet, valójában minden fogadalom hülyeség, a fogadalmak magunk előtt görgetése értelmetlen, mert nem fogadkozni kell, hanem tenni vagy nem tenni, csak így, egyszerűen.

P.S.: Úgy rémlik, amikor felnéztem a könyvemből, az egyik gályahelyi szarkeverő exkollegina viharzott le a villamosról. Kár, rávigyorogtam volna.

11 komment

2009.09.09. 21:34 csibike blogja

Van konyhám, van konyhám, van konyhám! Ugyan a víz, a villany és a gáz hiányzik belőle, szóval, használni még nem tudom, de azért csak megszületett.

Nem zárójelben jegyzem meg, hogy az asztalos feltakarított maga után - csillog-villog a konyha. Én sem hinném, ha nem a saját szememmel látnám. Nohát. Vannak még csodák.

13 komment

2009.09.07. 21:10 csibike blogja

Még azért is szeretek itt lakni, mert IKEA katalógust dobtak a postaládánkba, most először.

8 komment

2009.09.06. 20:28 csibike blogja

Augusztusban történt II.

Nos, mielőtt bárki tövig rágná a körmét izgalmában eme zseniális felvezetés után, ímé, a következő epizód. Eredetileg egész végig a Balatonnál akartunk nyaralni, ő, aki férfim meg én, Füredet és Kenesét szavaztuk meg magunknak nagy egyetértésben, előbbit azért, mert szeretjük és borhetek, utóbbit azért, mert J. ódákat zengett a strandon kapható csodafinom palacsintáról. Indulás előtt azonban hirtelen kiderült, hogy a lefoglalt kenesei szállásnál valahogy nem vették foglalásnak a netes foglalásunkat, pedig vissza is jeleztek, úgyhogy megpróbáltunk másik szállást találni, de persze mindenhol kiröhögtek minket, hogy augusztusban csúcsidőszak van, ember, térj magadhoz, így maradt Füred és a majdcsakleszvalahogy. Füreden kimondottan hideg volt, szinte hiányoltam a befagyott Balatonon korcsolyázó jegesmedvéket. Természetesen nem vittünk magunkkal meleg cuccot, mert hát nyaralunk és optimisták vagyunk, dehogy lesz szar idő, miért pont most lenne igaza a meteorológusnak. Igyekeztünk elkerülni a fagyhalált, ezért csak egyszer merészkedtünk a Balatonba. Már az első vízcsepptől elkékültem, az ipari méretekben elfogyasztott, fenékgömbölyítő hekk, sült kolbász, lángos és főtt kukorica miatt már-már 'A nagy kékség'-nek is lehetett volna becézni. A borhetekre érkezett tömeg, a hideg és a középkori kínzószerszámnak beillő ágyak ellenére (igen, mindkettőt leteszteltük) nagyon jól éreztük magunkat Füreden, igaz, a Blaháról Füredre tévedt műindián zenészeket azért szívesen elrúgtuk volna a Sziklás-hegységig, épp az erkélyünktől száz méterre nyomták a szintetizátoralapú pánsípot. Ja, ő, aki férfim romantikusan megcsónakáztatott a Balatonon, azt viszont már kevésbé éreztem romantikusnak, hogy az evezőlapáttal térdkalácson vágott és félig lesántultam, de nem haragudtam rá, mert kaptam gyógypuszit és gyógysültkolbászt. Maradhattunk volna még Füreden, az idő miatt azonban úgy döntöttünk, inkább valami meleg helyet keresünk magunknak, ööö... nem, nem az Angyalbárt.

A következő rész tartalmából: Csibike csak irul-pirul az irgalmatlan nagy (fából faragott és valódi) bránerek láttán, túléli a nudista strandot, átmegy vízicsirkébe, majdnem kitöri a bokáját, repülőket néz közelről, rászokik a frappéra, egy életre megunja a sonkát, robogóra merészkedik és ilyenek. Maradjanak velünk.

15 komment

2009.09.06. 11:20 csibike blogja

Ropit rágcsálok a karamellás Milka csoki mellé. Ne, ne firtassuk, hogy ez mekkora perverzitás.

13 komment

2009.09.05. 13:26 csibike blogja

Egyébként péntek reggel tudnom kellett volna, hogy jobb lesz nekem, ha szépen itthon maradok és inkább messziről, a biztonságos távolból végzem a munkámat, kedvenc főnököm simán rábólintott volna, ugyanis voltak bizonyos jelek, egyértelmű jelek, ezeket kellett volna ügyesen kielemezni és akkor hallgatok a megérzésemre ("Ha ugrasz, nyisd ki azt a kibaszott ejtőernyőt! NYISD KI AZT A KURVA ERNYŐT, VILÁGOS?", bocs, de szó szerint idéztem a megérzésemet) és kinyitom azt a kib ejtőernyőt. Ott volt az álmom, például. Rossi lesérült vagy valami ilyesmi, és odaadta nekem a motorját, hogy az egyik versenyen menjek inkább én a csodajárgánnyal. Érted, én, aki Korfun ültem életemben először úgy robogón, hogy száguldoztam vele, egészen pontosan ő, aki férfim száguldozott a kétkerekűvel, én meg szorítottam ő, aki férfimet, ahol értem, de ez már egy másik történet. Szóval, az álmomban nagyon csodálkoztam azon, hogy honnan ismer Rossi és miért pont én, pláne úgy, hogy Stoner-drukker vagyok, de sokáig nem töprenghettem, mert Talmácsi felpattant Rossi motorjára és elhúzott vele, én meg rohanhattam utána, hogy hé, szállj le, te kretén, Rossi nekem adta, nem neked. Ez egy ilyen szupernős álom lehetett, mert sprintből simán beértem Talmácsit, lerúgtam az elbitorolt motorról és felültem rá, mármint a motorra. Miközben téptem vissza a rajthelyre, felrémlett, hogy a pálya igencsak hasonlít arra a lakótelepi játszótérre, ahol gyerekkorom hintázós-mászókázós-homokozós éveit töltöttem. A rajthelyhez közeledvén meglepett, hogy a mezőny már elrajtolt, gondoltam, az a korrekt, hogy ha lekéstem a rajtot, szépen begurulok a sor végére és onnan kezdem a versenyt - ilyen rendes vagyok még álmomban is. Rossi motorja iszonyú jól ment, hamar elhúztam a többiektől. Miközben ott hajtottam az élen, a mezőny néhány szemét tagja hirtelen havat és jeget varázsolt a pályára, én meg eltaknyoltam a motorral, mert nem volt téli gumim (!), de nem jöttem zavarba, egy jól irányzott ugrással átváltottam a semmiből felbukkanó musztángra, belekapaszkodtam a sörényébe, én, aki baromira félek a lovaktól, mióta gyerekként az egyik hátára ráerőltetve megijedtem, hogy le akarja harapni a lábamat, tőből, szóval, a motorverseny közepette épp vígan lovagoltam, amikor hirtelen lenéztem a kezemre és igen meglepődtem azon, hogy egy A/4-es papírdoboz fedelét tartom. Itt ébredtem fel. Az álmomból egyedül a doboztetővel tudtam kezdeni valamit, hiszen az előző egy-két estén pár percet elbíbelődtem az egyik kamrába szánt tárolódoboz lefestésével és dekupázsolásával. A többin azóta is merengek, jól jönne most Freud vagy valaki, aki ért az álomfejtéshez. Nem igazán hiszek abban, hogy az álmoskönyvben szerepel a "Rossi motorjával száguldozni" címszó.
Otthon kellett volna maradnom azért is, mert pénteken már alig tudtam járni. Dióhéjban annyi, hogy július végén valahogy nekimentem egy polcnak a boltban, nem esik nehezemre az ilyen mutatvány, az a meglepő, ha nem töröm-zúzom magam, mindenesetre úgy bevertem a csípőmet, hogy a gerincembe tépő fájdalomtól majdnem elájultam. Úgy tűnt, nincs komolyabb bajom, ezért a nyaralás előtt nem foglalkoztam különösebben a dologgal, a nyaralás alatt meg jót tett a sok úszás, igaz, az éjszakák és a reggelek néha kegyetlen fájdalmasak voltak, nem túl lelkesen jegyeztem fel a tényt, hogy párszor úgy estem ki az ágyból, mint a régi gerincsérves időkben. A héten súlyosbodtak a tünetek, ami nem lep meg, hiszen tudtam magamról, hogy nem állok készen a munkára, minden porcikám tiltakozik az álomszép nyaralás befejezése ellen. Nem véletlenül a járással adódtak gondjaim, ugye. Nos, azért egy óra torna után csak beerőltettem magam kedvenc munkahelyemre. Ő, aki férfimnek megpróbáltam azzal viccelődni, hogy nyugodjon meg, ha rosszul leszek, majd hívom a mentőket. Nem találta viccesnek a kórház lehetőségét. Terminátorosan darabos mozgásom elég sok fájdalommal járt, ezért részemről szívesen lemondtam volna az allergiáról, ráadásul minden egyes tüsszentés késként döfött az alapjáraton is égő-fájó derekamba (a bazinagy hentesbárdra gondolj, ne a kisbicskára), az allergia azonban valamiért masszívan ragaszkodott hozzám egész héten, úgyhogy folyamatosan küzdenem kellett a tüsszögéssel, a könnyezéssel és az orrfújással, tegnap is gond nélkül kivégeztem egy százas papírzsepicsomagot. Ennyire súlyos nem szokott lenni ez az izé, biztos ennek is megvan a maga oka. A pénteki szülinapozást nem igazán tudtam élvezni, allergiámból fakadóan náthaízű volt a saláta, a torta és a pezsgő is. Nagyon sajnáltam magam, hogy nem tudok egy jót enni-inni. (Ja, még mindig nincs konyhám.)
Vicces, hogy ilyen fizikai és lelki állapotban végül egy olyan faszságon akadtam ki és sírtam el magam, amit máskor pillanatok alatt lerendezek, mert eleve fel sem veszem, ha holmi kis nyakkendős, külsős közgázos pöcs a világ urának képzeli magát, kiröhögöm és megsajnálom, hogy neki ez a fontos, de tegnap képtelen voltam erre. Legutoljára akkor sírtam a munkahelyemen, amikor még tanítottam, szóval, cirka olyan öt-hat évvel ezelőtt, és ott is csak azért, mert az egyik nálam kétszer idősebb hímnemű kolléga megfenyegetett, hogy megver, ha nem törlöm ki a naplóból a fiának adott töri egyesét és a vele folytatott szópárbaj hihetetlen feszültséget generált a világ mocskától még nem érintett hamvas lelkemben.
Anno a mentorom, tegnap két kolléganőm, M. és E. vigasztalt, kaptam kedves szavakat, simogatást, mosolyt, nevettünk is, aztán összeszedtem magam, vállat vontam és meditációs zenét hallgatva, túlórában elvégeztem a holmi kis nyakkendős, külsős közgázos pöcs munkáját, de már nem zavart, mert tegnap este felfogtam végre, hogy igen, ha nem maradtam otthon, legalább ki kellett volna nyitnom azt a kibaszott ejtőernyőt, sokkal könnyebb lett volna a péntek és az egész hét. Könnyű szívvel (és kevésbé könnyű léptekkel) siettem hazafelé, és természetesen nem lepett meg, hogy olyan metrókocsiba szálltam, ahol egy cirka százötven-kétszáz kilós nő lehetetlenül büdösen izzadt a műanyag ruhájában. Láttam, hogy sűrű fekete szőr borítja a karját és megsajnáltam - és leültem mellé, mert hajlamos vagyok az önbüntetésre.

19 komment

2009.09.04. 20:23 csibike blogja

Vasárnap este összeszámoltam a munkakezdéssel kapcsolatos lelki és fizikai hiányosságaimat, ezért egészen biztos voltam abban, hogy ezen a héten nem lehetek kőkemény, karcmentes, szikrázó szélvédő, tudtam, hogy a nyamvadt kis bogár szereppel kell beérnem, gondolatban azt is előre borítékoltam, hogy hétfőtől péntekig a lehető legbogarabb leszek, azt azonban nem sejtettem, hogy ebben az öt napban olyan csúnyán fogok beszélni, hogy a sarki kiskocsma törzsközönsége érzékeny-sérülékeny lelkületének védelmében pirulva fogja be a fülét, ha hallja. Fákkk.

 

12 komment