HTML

csibike blogja

Friss topikok

  • wattacukor: Helló. Most tartok itt az olvasásban, és már nem állom meg komment nélkül! :) A gumizás az gumizás... (2015.01.31. 20:34)
  • ZJWiQWklgJ: buy ambien ambien sleep driving - ambien drug manufacturer (2012.10.15. 07:26)
  • seaseptJerlor: how do i become a pharmacy technician http://exclusiverx.com/products/aceon.htm pharmacy unit dose... (2011.12.06. 18:20)
  • Csigamami: khm... ha azóta még nem váltottál... a cukorgyanta se nem fáj (annyira- egyébként hihetetlen, hogy... (2011.09.26. 14:36)
  • KelGyo: Rég jártam erre ... Gondoltam, benézek. (2010.05.27. 04:08)

Címkék

2009.09.03. 09:58 csibike blogja

Érdekes, a régi lakásunk és a közöttünk feszülő köldökzsinór legutolsó rostjai abban a pillanatban pattantak el, amikor az új lakók határozottan megtagadták a mosógépünk szerves részét képező cső kiadatását. A cső, amire a mosógéphez fűződő szoros és meghitt viszonya, illetve az elmúlt években megejtett rendszeres használat okán nyugodtan felragaszthatom a 'mi csövünk' címkét, valójában semmi kis cső, olcsón beszerezhető bármelyik boltban, mégis jó lett volna, ha nem nekünk kell beszerezni, hiszen nekünk ott volt a miénk, igaz, a költözés napján nem tudtuk leszerelni, mert ő, aki férfim évekkel ezelőtt bivalyerős hangulatában úgy rácsavarta a kád oldalán fellelhető vízcsapra, hogy négy markos legény sem tudta leimádkozni onnan, legalábbis puszta kézzel nem. A csavarásra alkalmas eszközök nem álltak a próbálkozók rendelkezésére, mert azokat egy lendülettel úgy elpakoltam valamelyik dobozba, ez a valamelyik doboz meg úgy elkeverdetett a költözés forgatagában, hogy a célszerszámokat csak néhány héttel később és véletlenül leltük fel. Az új lakók az előzetes megbeszélések során többször is széles mosollyal biztosítottak minket arról, hogy bármikor nyugodtan elmehetünk a falakon maradt ezért-azért (szintén célszerszám hiányában nem költözhettek velünk anno), meg a csövünkért is, természetesen, ó, hát hogyne, ez magától értetődik, így a két új lakó. A célszerszámokat két hullámban találtuk meg, ezért az első körben csak a falakon maradt ezt-azt sikerült leszerelni és hazahozni, a csövünktől búcsúzóban azt kértük, hogy tartson ki, hamarosan kiszabadítjuk, már nincs sok hátra, bár ha nagyon nem bírja tovább, valahogy próbáljon saját jogon letekeredni a kádról, aztán battyogjon el hozzánk. Ahogy teltek-múltak a napok, egyre mélyebbre ástam magam a dobozrengetegben és meg is találtam a csőletekerő eszközt, másnap pedig felvirradt a csőszabadítás napja. Az új lakó határozottan kijelentette, hogy nem vihetjük sehová a csövünket, mert az már az övé, nézzük csak meg, már a bejárati ajtón is lecseréltette a zárat, ergo a cső marad. Eme logikai összefüggést azóta sem tudtuk teljesen hibátlanul levezetni, biztos bennünk van a hiba, a lényeg viszont az, hogy az új lakókkal folytatott diplomáciai tárgyalások nem vezettek eredményre, nem adták oda, egészen pontosan vissza a csövünket, az meg hiába szipogott, hogy velünk akar jönni, hiszen ő a mi csövünk, maradnia kellett. Az egész jelenet hihetetlenül abszurd volt, olyan, mint amikor szíved szerint vitatkoznál egy faszfejjel, egy öreg és vörös arccal szorongó faszfejjel, mert hát faszfej és nincs igaza, de nagyon jól tudod, hogy faszfej, éppen ezért azzal is tisztában vagy, hogy bármit és bárhogy mondhatsz neki, a csökött kis agya nem veszi be az információkat, IQ-negatív a teremtmény, ragaszkodik a saját elképzeléséhez, mert neki valamilyen megfejthetetlen okból pont a mi csövünk kell, érv-ellenérv nem számít, mert faszfej és végül is csak röhögni tudsz ebben a szituációban, ott szemben a faszfejjel, már rég nem a csőről szól a történet, hanem arról a megdöbbenésről, hogy jé, ilyesmi előfordulhat és hogy milyen élete lehet az ilyen embernek és hogy csak azért nem baszod orrba, mert öreg és tényleg pár forintba kerül az excsöved és félted a kezedet és törött kézzel szar lehet úszni a Balatonban. Szóval, a köldökzsinór itt szakadt el és innentől nem hiányzott a lakás, kicsit sem, mert ilyen emberek költöztek be és csúfították el és gyalázták meg, már nem volt a 'régi lakásunk', hanem csak a 'régi lakás', mindenféle boldog nosztalgia nélkül emlegetjük, ha egyáltalán szóba kerül.

9 komment

2009.09.01. 21:47 csibike blogja

Nálunk most az van, hogy ha épp egy soklábú csúf izé mászik az alig pár hetes, szóval, a gyakorlatilag frissen festett sárga falaim valamelyikén, első körben azon drukkolok, hogy nagyseggű csúf izé legyen az a csúf izé és minél előbb húzza le a gravitáció a teljesen szűz (értsd: légy, szúnyog és egyéb gusztustalanság maradványaitól mentes) falamról, plusz lehetőleg azzal a lendülettel tűnjön is el a lakásból, mert nem tolerálom a szépséges falamon mászkáló soklábú csúf izéket, de ha épp nem áramlik bennem a csúfűző csí, akkor a második körben riadóztatom ő, aki férfimet, hogy vészhelyzet van, és szépen megkérem, hogy óvatosan szedd le azt a dögöt, légyszi, de ne maszatold el, teszem azt, fújd le onnan, mert már nincs a festő és mázoló gányoló által kikevert sárgából, ő, aki férfim meg tökélyre fejlesztett technikával leszedi azt a csúf izét, A4-es lapszéllel és műanyag pohár peremével, nem keni szét a falon az izé egyik lábát sem és még életben is marad a dög. Ilyenkor azért eszembe szokott jutni, hogy anno az albérletemben egyedülállóskodván és hirtelen megrémülvén nem egy soklábú csúf izét lerúgtam a hófehér falról és másnap nem győztem tisztogatni onnan a rúgásban elpusztult csúfságból kifakadt szmötyit, mert valahogy mégsem igazán lerúgtam, hanem rárúgtam, és a papucsom-cipőm (vagy épp miben jött rám a rárúghatnék) talpának lenyomatát is kapirgálhattam le, előbbit zsepivel, utóbbit szagos radírral, bár arra nagyon büszke voltam a talpazat mintájának radírozása közben, hogy ha fenyegetve érzem magam, akár vállmagasságba is fel tudom emelni a lábamat és nem borulok fel. Nem az a klasszik Karate Kid megmozdulás, de azért hatásos. Soklábú csúf izé ellen mindenféleképpen.

8 komment

2009.09.01. 15:31 csibike blogja

Egészen konkrétan úgy érzem magam, mintha fültövön rúgott volna egy morcos orrszarvú: Gyakran üveges tekintettel és álmatagon mosolyogva révedek a semmibe. A belső mozim szinte megszakítás nélkül A Nagy Nyaralás 2. képeit vetíti, én meg alig tudok elszakadni a vászontól, kimerevítem a finom, huncut, mókás, csodaszép jeleneteket, egyiket a másik után, a legjobbakat kikockázom és újraélem, csak néha, egy-egy sürgős feladat láttán rezzenek fel arra, hogy hoppá, a munkahelyemen vagyok, a dolgos hétköznapok kellős közepén, és ilyenkor nem tudom felfogni, miért nem jutott el a Nagy Manitu agyáig, hogy nekem valójában még mindig és tulajdonképpen egész évben a tengerparton lenne a helyem, kéz a kézben ő, aki férfimmel zegzugos utcácskákban bóklászva, sarki kisvendéglőkben falatozva, a csillagos éjszakában szerelmezve... Idegen a metró, taszít a sok büdös és tapló ember, az agyam nem ismeri fel a 'munka' üzemmódot, reggel fáztam, zavarnak a megölte-elgázolta-elrabolta napi hírek, szóval, van itt probléma dögivel. M., aki a legkedvesebb kolléganőm, tegnap meg is jegyezte, hogy nem való nekem a klasszik munka plusz munkahely, iszonyú jól nézek ki így nyaralás után, mintha kicseréltek volna. Egyetértek vele, mármint a munka-munkahely résszel, ha választhatnék, pölö szívesebben öntenék szappant vagy írnék hülyeségeket vagy tutujgatnék embereket vagy fűznék kagylóláncot valamelyik mediterrán csücsökben. Ott nyilván nem folyna egybe taknyom-nyálam: Az allergia szombaton jött, látott és győzött, ennek köszönhetően rosszabb esetben dártvéderesen szörcsögök, jobb esetben csak a könnyem hullik, ami a szempillafestékemmel frigyre lépve estére garantálja a pandamacis dizájnt. Az emós besorolás kizárt, ahhoz négerbarna vagyok és mosolygós és csillogó szemű, ja, meg nekem az orrom piros, nem a csuklóm.

Még nem tudom, hogy fogom túlélni ezt a hetet.

7 komment

2009.08.30. 02:22 csibike blogja

Augusztusban történt I.

A tavalyi Nagy Nyaralás 1. sikerén felbuzdulva idén is megszavaztuk magunknak a sokhetes szabadságot, ő, aki férfim meg én, csak annyi volt a dolgunk, hogy agyilag-lelkileg ügyesen kitartsunk augusztusig és minden aktuális melót befejezzünk és előre is dolgozzunk, amennyire lehet. (Csak, érted.) Iszonyú jó dolog így a nyaralás, eszméletlenül pihentető, már-már végtelenbe nyúlik. Ha jól emlékszem, nagyon meglepődtem azon, hogy hirtelen augusztus lett. Hihetetlen, milyen gyorsan telik Az Idő - idén is. (Ez most már mindig így lesz?) Jó, rengeteg minden történt velünk ebben az évben, nagy dolgok, biztos azért, de akkor is. Megjegyzem, utálom Murphy-t, mert a szabi előtti utolsó héten természetesen állni látszott Az Idő, hirtelen idegborzoló csigatempóban pötyögtek a percek. Ő, aki férfim munkahelye falitábláján vakációs visszaszámolással csepegtetett kitartást a kebelébe, tudod, ó, ió, ció ésatöbbi, én meg a napközben váltott pár soros szösszeneteink tárgyrubrikájába véstem fel minden reggel, hogy már csak öt nap, már csak négy nap ésatöbbi, szóval, senki nem mondhatja, hogy nem szurkoltunk magunknak rendületlenül. A Hurrá, végre nyaralunk! életérzésnek néhány órával hamarabb adtam át magam, mint ő, aki férfim, ugyanis kedvenc munkahelyem kedvenc főnökhelyettese teljesen váratlanul hazaküldött, mondván, szarul nézek ki, pedig szent meggyőződésem volt, hogy felül türkizbe, alul barna-türkizbe öltözve igazán csinos példány vagyok a csillámos türkizzel kihúzott szememmel és az ide-oda kunkorodó fürtjeimmel, szívemben a már-csak-pár-óra-és-hetekig-nyaralok örömmel. Úgy látszik, kezdődő allergiám, az agysejtgyilkos projektem utolsó simításaival folytatott harcom, illetve a szobámban rendületlenül hűtő légkondi olyasfajta pusztítást vitt véghez rajtam, amit nem realizáltam teljes valójában vagy bénán áll a türkiz, mint olyan. Meg is jegyeztem magamnak, hogy ideje szemészhez mennem, ha annyira leromlott a látásom, hogy nem tudok különbséget tenni a 'jól nézek ki' és a 'szarul nézek ki' kategória között. Kedvenc munkahelyem kedvenc főnökhelyettesének bevallottam, hogy fáradt vagyok, igen, tulajdonképpen, tettem hozzá gondolatban, idén még nem voltam beteg, nem pihentem egy morzsányit sem, álláskeresésre és -interjúkra használtam el pár napot, a vetélés utáni egy hét meg nem az a láblógatós, strandolós, fagyizós történet. Meglehet, szarul néztem ki, azért utolsó tartalékaimat mozgósítva hazafelé túrtam egy dögös ruhát, vettem két könyvet és némi fülembevalónak való gyöngyöt, türkiz gyöngyöt, eme megmozdulásaim alapján dr. csibike, a híres agyszakértő fel is állította a diagnózist, miszerint a fáradtság ugyan leamortizálta az agyközpontot, de nem eléggé, mert a pénztárcáját még megtalálja a beteg, dr. csibike, a híres lélekkurkász viszont lepisszegte kollégáját, hiszen mindenki tudja, hogy az egészségügyi vásárlás kiválóan gyógyítja a munkába belefáradt lelket. Állítását hűen igazolta a tény, hogy nagyon aranyosan örültem az új szerzeményeimnek. Egészen addig rendületlenül vidorkodtam A Nagy Nyaralás 2. első pillanataiban, amíg ki nem derült, hogy másnapra megérkezik a hidegfront, maradék allergiámat sikerült megfázással megfejelni és a foglalás ellenére mégsincs szállásunk. To be continued... (Ez aztán az izgalmas felvezetés, micsoda írói leleményesség, muhahaha.)

7 komment

2009.08.29. 14:10 csibike blogja

Be tudtam lépni ide, a blogberekbe, ez jó, bár nem az én érdemem, a rendszer aranyosan észben tartotta a szezámtáruljhoz szükséges kreálmányaimat, belőlem ezeket egyből kimosta a víz éspervagy kiszívta a nap. Kissé ziláltan böködöm a betűket, A Nagy Nyaralás 2. alatt teljesen elidegenedtem a billentyűzettől, a monitortól meg könnyezik a szemem. Még másfél nap szabi, aztán hétfőn már jön a meló és a tél.

8 komment

2009.08.02. 18:06 csibike blogja

Pénteken bezárom a blogot egy időre, nyaralni megyünk, ő, aki férfim meg én. Cirka szeptember elején nyitok ki, hacsak halálra nem áztatom habtestemet az ilyen-olyan vizekben. Azért szólok, mert kértétek, hogy szóljak - mindenféle riadozást megelőzendő. Addig is legyetek rosszak, pajtások, nevessetek sokat, élvezzétek az életet meg ilyesmi. Ádijosz.

17 komment

2009.08.01. 20:55 csibike blogja

Az megvan, amikor a nő teljesen feketébe öltözik, jön veled szemben az utcán, fekete a blúza és a szoknyája, az öve, a táskája, és azt várnád, fekete lesz a cipője is, mert valahogy úgy érzed, az passzolna igazán az összképhez, de nem, a cipője piros, piros! és ezt a nagyon erőteljes információt hirtelen nem tudod hová tenni, érthetetlen, mert miért nem fekete és hogyhogy piros? Régóta szeretném megfejteni a piros cipő titkát. Évekkel ezelőtt azt gondoltam, hogy hülyeség fekete ruhához piros cipőt húzni, kínos, ízléstelen. Sejtettem, nem jó a válaszom, a piros cipőt nem lehet ilyen egyszerűen elintézni. Mindig megjegyeztem magamnak, ha piros cipős lányt, nőt, asszonyt láttam az utcán, a boltban, a metrón, a moziban és az arcukat nézve törtem a fejemet, miért a piros cipő, mit jelenthet. Később eszembe jutott az egyik tanár kolléganőm, nyugodt, halk szavú, csendes lány, aki soha nem hordott színes ruhát, fekete, barna, sötétkék, szürke, fehér színekből válogatott magának, de volt egy piros cipője. Nem nőcis, nem kopogós, de piros. Nagyon meglepődtem, amikor először láttam rajta, mert nem az a piros típus és mégis, ahogy ránéztem, éreztem, hogy nagyon is rendben van az a piros cipő. Kulcsot kaptam hozzá, megértettem, hogy több, mint egy nyugodt, halk szavú, csendes lány, aki soha nem hord színes ruhát, fekete, barna, sötétkék, szürke, fehér színekből válogat magának. A pirosban élet van, vér, szerelem, szenvedély, játék, nőiesség. Van, aki azért hordja, mert divat, van, aki azért, mert szerepet játszik, van, aki azért, mert rejtőzködik. Aztán van olyan lány, nő, asszony, aki valami megmagyarázhatatlan késztetésnek engedelmeskedve egyszer csak piros cipőt vesz magának, mert kell, egyszerűen muszáj, ellenállásról szó sem lehet. Szerelem első látásra, mellette azonban ott a bizonyosság is, hogy az a lány, az a nő, az az asszony valahol mélyen legbelül mindig is vágyott egy piros cipőre, mert ugyan nem az a piros típus, de ez a szín is ott él benne. Azóta ismerem a piros cipő titkát, mióta megvan nekem a dögösvörös. Valamelyik álmos reggel mezítláb álldogáltam a cipősszekrényke mellett, fekete-fehér szoknyában, fekete felsőben és már épp beledugtam volna a lábujjamat a fekete szandálomba, amikor a piros cipellőre esett a pillantásom. Elvigyorodtam. Méghogy fekete? Kizárt! Eltoltam a fekete szandált és belebújtam a dögösvörösbe. Mintha varázscipő simult volna a lábamra, éreztem, pezsegni kezd a vérem. Teljesen más érzés piros cipőben kilépni az utcára, akkor valahogy még jobban mosolyogok és még huncutabbul csillog a szemem és még inkább nőnek érzem magam. Feldob, ha a piros topánom van rajtam. Észrevettem ám, hogy sokan megnézik és ráncolják a homlokukat. Azt hiszem, nem ismerik a piros cipő titkát.

P.S.: Give a girl the right shoes and she can conquer the world... Bette Midler, igazad van.

  

17 komment

2009.08.01. 18:49 csibike blogja

csibike (az erkélyen kiabálva, félig röhögve): Segíííts, itt egy izé... és... rajtam mászik! Segíííts!
ő, aki férfim (rohanva, félig röhögve): Mi történt?
csibike (undorral az orczáján, félig röhögve): Az a bazinagy izé a hajamba mászott... Most ott van a túlélő növényen, látod? Vidd innen, légyszi!
ő, aki férfim (lelkesen, félig röhögve): Jé, egy imádkozó sáska!
csibike (még mindig undorral az orczáján, félig röhögve): Nem érdekel, ne rajtam imádkozzon! Fogd meg és dobd le!
ő, aki férfim (még mindig lelkesen, félig röhögve): Mindjárt, csak hozom a fényképezőgépet!

Ennyit a királylány megmentéséről.

 

10 komment

2009.07.31. 21:13 csibike blogja

Az asztalos augusztus végére ígérte a konyhabútort, ha nagyon megcsúszik a munkáival, rosszabb esetben még szeptember elején is menzakaján és családi maradékokon tengődünk, ő, aki férfim meg én. Ebbe egyelőre bele sem merek gondolni, a szeptember eleje bármit jelenthet asztalosberkekben, október közepét is. Lassan egy hónapja nincs konyhám, holott július elején azt mondta a bútoros, négy hét alatt elkészül, szóval, kinek mi a négy hét, ugye, illetve melyik négy hétről is van szó egészen pontosan. Remélem, az év azért nem csúszik. A konyha hiánya t. szüleinkből a 'szegény gyerekek, nehogy éhen haljanak' reflexet hívta elő, így a szokásos családi összeröffökön marad némi hazahozható finomság, sőt, én már kértem anyutól rántott cukkinit és tiramisut is, mert nagyon határozottan megkívántam, a lecsót viszont önként pakolta a csomagba, ismer. Természetesen frusztrál, hogy kimaradok a lecsószezonból, a piacon mindig fájó szívvel nézem a paradicsomot és a paprikát. Kínomat némileg enyhítette a főnököm, aki meglepett egy doboz lecsóval. Hálám jeléül csodálatos gyümölcssalátát fabrikáltam neki - lecsósdobozát a kedvenc munkahelyemen mostam el. Bevallom, anyutól kuncsorogtam egy kis lecsót a jövő hétre is, elvonási tüneteim vannak, na. Nyaralóhelyünkön első dolgom lesz, hogy összeütök néhány adag lecsót és hazahozom lefagyasztani. A nyaralásból általában nem kajával megrakodva tér haza az ember, tudom, de most vészhelyzet van. (Lecsómérgezésben fogok elpusztulni, szép halál, ja.) Legkedvencebb kolléganőm nagyon aranyosan felajánlotta, hogy süt-főz nekem valamit, csak ne pekingi kacsát kérjek, mert az macerás. Arra gondoltam, ha képtelen vagyok uralkodni magamon és nem bírom ki a Balatonig, veszek néhány cső kukoricát és megkérem, főzze meg. A vízforralóba azért nem szívesen dugdosnám be a kukoricacsöveket. Tulajdonképpen olyan hétköznapi dolgok hiányoznak, mint a tükörtojás, a tejbegríz, a pirított szalonna - és alá a túrós-tejfölös tészta. A menzákon néha egész jó a kaja, a néha hangsúlyos, ugyebár, de a főzeléket vagy a levest kanalazva nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy egészségtelen dolgokat juttatok a szervezetembe. Fel is szedtem két kilót egy hónap alatt, ami szerintem sok, nem a kilóim száma, hanem maga a kétkilós hízás per hónap ténye. Ráadásul egy idő után minden menzaízű. A saját ízeimet-illataimat akarom és azt a biztos tudatot, hogy mindaz, amit az asztalra teszek, egészséges és könnyű és tápláló. Soha nem hittem volna, de nagyon hiányzik maga a konyhai sürgés-forgás, adott esetben bénázás. Az elbaltázott főzelékeim is hiányoznak, meg az, hogy nem barkácsolhatok Polcz Alaine receptgyűjteményéből, Stahl Juci magazinjából, meg az együttfőzés ő, aki férfimmel, meg az, hogy pölö belecsókol a nyakamba, miközben a pörköltet kavargatom. (Apropó, gyertyaolvasztáshoz is kellene a tűzhely, gyurmáékszert is csak sütőben égethetek ki.) Az elmúlt hetekben be kellett látnom, hogy a konyha szerves része az életemnek: Jólesik ő, aki férfim elé saját készítésű ételt tenni, akár vasárnapi ebédről, akár egy stresszes nap utáni meglepetésvacsoráról van szó. Bennem még vannak ősasszonygének: Várom haza a vadászt, aztán vacsorát ütök össze az általa elejtett zsákmányból, olyan bolti zsákmányból, de ez már részletkérdés. Jó érzés, hogy enni adok A Férfinak, nem is értem azokat a nőket, akik arra büszkék, hogy nem teszik be a lábukat a konyhába, meg arra is rájöttem, hogy többé-kevésbé sikeres konyhatündérként is tombolhat a kreativitásom, alkothatok, fantáziálhatok, próbára tehetem magam. Jó, nem egy párizsis zsömlénél, de egy összetettebb Stahl-recept elkészítése már igazi kihívás. Ha konyha hiányában nem kellene mosogatnom egy ideig (itthon extravagáns módon a fürdőkádban mosogatok, kedvenc munkahelyemen viszont a konzervatív megoldás keretében), talán még az is hiányozna. Ááááá, dehogy, nemnemnem, sohasohasoha!

8 komment

2009.07.29. 20:44 csibike blogja

Tél körül lesz négy éve, hogy kórházba kerültem az általam oly sokáig elbagatellizált gerincsérvemmel: infúzió heteken át, bivalyerős gyógyszerek-injekciók, masszázs, elektromos kütyük rengetege, gyógytorna, hogy ne legyen műtét, meg hogy járni tudjak. Oltári mázlim volt, többen is mondták, tíz orvosból kilenc megoperált volna, én meg pont ahhoz az egyhez kerültem, aki a nehezebb utat választotta. Az más kérdés, hogy elfáradt valahol az út első harmadánál és a kiszabott kezelés után sántítva, komoly fájdalmakkal eresztett szélnek, tarsolyomban gyógybogyókkal, krémekkel, és természetesen nyugodtan menjek vissza, ha baj van. Naivan abból indultam ki, hogy a kórházban teljesen meggyógyítanak, szerintem az orvosnak ez a feladata. Amikor pölö törit tanítottam, én sem csak őskorból-ókorból adtam ízelítőt a diákoknak, a középkort és társait sem némi zsebbe csúsztatott pénzmag hatására okítottam. A példa nem jó százszázalékosan, de a lényeget érezteti. Nem vagyok az a pénzdugdosós típus, ha ennyit szánt rám a doki, akkor ennyit szánt rám, megvontam a vállam, tudomásul vettem. Lehet, a törött könyököm is azért gyógyult nehezen, mert néhány alkalom után már nem kaptam időpontot gyógytornára, igen, ott sem nyomtam ezreseket-tízezreseket a fehér köpeny zsebeibe.
A kórház után hónapokig tartott a sántítás-bicegés leküzdése, eljutottam természetgyógyászhoz és gyógytornászhoz is. Mindkettő hatott, a különbség csak annyi, hogy az előbbi szeánszaira úgy beszéltek rá és úgy vittek el, illetve majd' összeszartam magam a fájdalomtól, a kezelések után nem sok választott el attól, hogy négykézláb kússzak haza vagy egyáltalán ne akarjak hazakúszni. Utóbbihoz a kificamodott kulcscsontommal kerültem, máig nem tudom, hogy hoztam össze a ficamot, mindenesetre a dokik érdekesen reagáltak az állapotomra, mintha nekem tényleg az lenne a passzióm, hogy kificamodott kulcscsontot hazudok bele a világba. Emlékszem, az egyik helyen röpke néhány órás várakozás után kioktattak, hogyha nem baleset következtében szedtem össze a ficamot, nem tudnak velem mit kezdeni és bekísérték a dokihoz az utánam következő nénit, egyetlen dudor kéklett a térdén, elesett otthon, az meg balesetnek számít a javából. Valami komoly háttéranygot kellett volna kitalálnom, színészkedni-rájátszani és akkor ellátnak talán. Egy másik helyen azt próbálták elhitetni velem, hogy eddig is ilyen furcsán állt a kulcscsontom, csak nem tűnt fel. Ühhü, majd' három évtized alatt nem vettem észre, hogy kiáll a csont a nyakam alatt, zsibbad és remeg a karom és egy pohár vizet alig bírok felemelni. Ja, tényleg, valamit nagyon elnézhettem. A gyógytornászt különben nagyon csíptem, a kulcscsontomat vittem el hozzá végső kétségbeesésemben, szerencsére még nem a kezemben lóbálva. A nagymamakorabeli csupaizom és csuparánc aprócska nő egy lendülettel átgyúrt és meghajtogatott, közben ontotta a magából a gerincsérves tudnivalókat, szinte újjászülettem a kezelés alatt és az volt a legjobb, hogy egyáltalán nem fájt. A természetgyógyásznak hála egyébként annyira rögzült bennem sejtszinten a gerinckezelés-doki-pokoli kín képzettársítás, hogy szabályosan összerándultam az érintésére, pedig csak a vállamhoz ért, finoman.
A teljes gyógyulásig sok idő telt el, többször visszaestem, pölö azért, mert nagyon kifeküdtem (-tük az aktuális pasikkal) az ágyamat és valamim megint becsípődött egy oldalfordulás közben, meg egyszer azért is, mert az egyik ex elvárta tőlem, hogy húszkilós könyveszsákokat cipeljek, holott tudta, sérvem van, én meg az ilyesmire úgy reagálok, hogy összeszorítom a számat és csakazértis megcsinálom, ha belerokkanok, akkor is, mert dögöljek meg, ha az ilyentől segítséget kérek. Ez olyan büszkeség-dac-egyedül is boldogulok keverék nálam, életveszélyes, tudom, azóta ő, aki férfim nagyon sokat faragott ebből a káros tulajdonságomból. Anyuék miatt anno nagyon sajnáltam, hogy a súlyosabb periódusokban nyomorékként vegetáltam az ágyon, kegyetlen látvány lehet ez egy szülőnek. Se ülni, se állni nem tudtam. Abban az életszakaszomban rengeteg mindent helyretettem magamban, sokat gondolkodtam-tépelődtem a sorsomon, ki vagyok és mit akarok kezdetű kérdéseken. Mintha tegnap lett volna, hogy kommandósokat megszégyenítő technikával kúsztam az albérlet ütött-kopott parkettáján, talán három méter sem volt az ágy és a vécé között, nekem mégis egy örökkévalóságnak tűnt, mire elvánszorogtam a vécéig, a fűtőcsőbe kapaszkodva, fájdalomtól verítékezve küzdöttem fel magam az ülőkére, ahol csak pár pillanatig tudtam megmaradni. Abban a pár pillanatban a nagypapámhoz fohászkodtam, hogy szóljon néhány jó szót az érdekemben ott fent valakinek, ha van Isten, akkor neki, mert ami engem illet, feladom, nem bírom elviselni ezt a fájdalmat. Korábban nem csináltam még ilyen könyörgős-imádkozós-fogadkozós kört, azóta sem, ott viszont annyira magától értetődőnek tűnt végső kétségbeesésemben. Persze, vicces jelenet is eszembe jut, mondjuk az, amikor már jobban voltam és valamiért futni kellett a villamos után, nagy röhögések közepette biztattuk egymást anyuval: ő a fölös kilók miatt szedte lassabban a lábait, engem meg a bicegés akadályozott meg egy Merlene Ottey-típusú száz méter lefutásában. Annyira kis nyomoroncok voltunk, ahogy ott küzdöttük magunkat előre a villamos felé, hogy azon már nevetni kellett, szívből, a könnyeink potyogtak, annyira röhögtünk.
Gályahelyen állandóan éreztem a derekamat és a jobb lábamat, mihelyt kiderült, hogy végre szabadulok onnan, huss, elmúlt minden fájdalom. Igen, a gerincsérv lelki eredetű, a megoldatlan kérdések terhelnek, nyomnak-nyomasztanak, így jelez és tiltakozik a szervezet, az enyém is. Most már csak akkor fájdogálok, ha ő, aki férfim minden tiltása ellenére sokat pakolok vagy emelek, ha rosszul ülök-állok, ha front van. A gyógytornásznál tanult gyakorlatsort és a kórházban rögzült gyógytornafeladatokat többé-kevésbé rendszeresen végeztem az utóbbi években, gyógyszert cirka három éve nem szedtem, a durvább kencéket is végleg elhagyhattam. Jobb pillanataimban hajlottam arra, hogy lazítok, mert az ember ilyen, ha meg erőteljesebben fájtam, lelkiismeretesen tornáztam, de nem egyszer teljesen hanyagoltam a gerinctornát, gondolván, jól vagyok, minek az nekem. Nem fogtam föl, hogy egy életre szól, talán mostanában kezdem kapisgálni. Kicsit félek attól, hogyha gyerekünk lesz, egy három-négy kilós baba anyahajójaként kell majd funkcionálnom és szétporlad a gerincem, vagy ha megszületik, soha nem emelhetem-vehetem fel, ezek a rémképek azért eléggé motiválnak, bár talán az lenne a legjobb, ha abszolút magam miatt tornáznék.
Igazából a fitballal megbolondított Pilates gyakorlatokhoz kapcsolódó kudarcomról akartam írni, csak elmerengtem a bevezetésnek szánt néhány sor közepette, aztán ez lett belőle. Sebaj, majd legközelebb.

12 komment

süti beállítások módosítása