Olyan vicces-furcsa hallani, ha egy kisgyermekes családban anyának és apának szólítja egymást a nő és a férfi, illetve így emlegetik egymást családtagok, ismerősök, idegenek előtt is: "Apa tegnap túlórázott.", "Reggel anya vitte oviba a gyerekeket.", "Anya, add ide a sört!". A nő már nem Juci, nem kicsim, nem cicám, nem tündérmókusbogyóm, a férfi meg nem Ernő, nem drágám, nem életem, nem aranybogárkám. Talán haragudnék, ha ő, aki férfim anyának nevezne fésztufész, sőt, biztos, hogy haragudnék, még csúnyán is néznék rá, ha nem a nevemen vagy nem a tőle kapott, szívemnek kedves becenevek egyikén szólítana, hanem így - anya. A gyerekek előtt persze, nyugodtan, de más helyzetekben úgy érezném, kizárólag anyaként gondol rám, nem tud elszakadni attól a képtől, hogy gyermekei anyja vagyok, az anyaszerep pedig semmi perc alatt agyonnyomja a mögötte rejtező nőt. Szerintem mélységében nem tesz jót egy kapcsolatnak, ha a felek csak anyaként és apaként gondolnak egymásra, így szólítják egymást négyszemközt és ország-világ előtt is, ezzel lassan, de biztosan legyilkolják a kapcsolatuk nő-férfi dimenzióját. Nem tudom, így van-e a valóságban, ez csak egy érzés, elméleti sakkozás, meglehet, kiütött az antibiotikum és hülyeségeket fecsegek össze s vissza - és ami rosszabb, még be is blogolom. Passz.