A Napsütötte Toszkána pont az a könyv, amit télen kell olvasni, hóban-fagyban-zimankóban. Olyan, mint a nyári napsütés, nem az a forró-fullasztó, hanem az a bársonyosan cirógató, dorombolásra-lustálkodásra késztető, kellemesen melengető reggeli sugárnyaláb. Mediterrán lelkületű csirkeként nagyon szerettem ezt a könyvet. Kedvenc kanapémon kucorogva nem egyszer elmerengtem azon, hogy akár le is csavarhatnám a fűtést, legalább addig spórolok, amíg olvasom. Frances Mayes regénye kiváló téli depresszió ellen vagy csak úgy, kvázi nyomtatott boldogsághormon, jólesik, van benne minden, ami szemnek, szájnak, orrnak, léleknek, agynak, testnek ingere: humor, irónia, szín, illat, báj, szerelem, őszinteség, bátorság, fantázia, kultúra, étel-ital, család, barát, otthon. A könyv azért ragad magával, mert Mayes egyszerűen, természetesen, bensőségesen ír, olyan, mintha valójában egy cappuccino mellett hallgatnád a barátnődet, ültök a teraszon, süt a nap, zöldell a kert, csivitelnek a madarak, lágy szellő borzolja a hajatokat, a konyhából mennyei illatok kúsznak az orrotokba. Béke és boldogság árad a sorokból, még akkor is, ha valójában egy házvásárlás és -felújítás nehézségeiről szól a történet. Frances Mayes színeket és illatokat éget az olvasóba, csodálatosan ír az olasz tájról és az olasz finomságokról, úgyhogy nem csodálkoznék, ha egyszer olaszországi nyaralást tervezgetvén Toszkánában kötnék ki, felkeresném Cortonát és letesztelném az összes olyan levest, kenyeret, húst, tésztát, édességet, bort, amiről Mayes ódákat zengett. Ez a tervem cirka a távoli jövőbe vész, úgyhogy egyelőre a könyvben szereplő ütős receptekkel kell beérnem - meglátjuk, pölö van-e olyan jó a pizzája, mint az enyém.

P.S.: Sürgősen meg kell szereznem a filmet.