Hosszú lesz, szólok.
Zajlik az életem, olyannyira, hogy fel sem tűnt, kedvenc munkahelyemen cirka másfél hete letelt a próbaidőm. Ahogy a korábbi melóhelyeken, itt sem volt kérdéses, hogy marasztalni akarnak: Főnököm az első néhány szakmai megmozdulásom után egyrészt szabad kezet adott, másrészt közölte, nagyon reméli, hogy nem akarom elhagyni a céget, a terhességem hírére meg kész tervvel állt elő az otthoni munkámat illetően. Nem merült fel bennem, hogy ne maradnék, ilyen jól még egyik munkahelyemen sem éreztem magam - se emberileg, se szakmailag.
Külön öröm számomra, hogy a gályahely után olyan helyre vezérelt a megérzésem, ahol önmagam lehetek, mindenféle megszorítás nélkül. Március 13-án, pénteken majd’ szétvetett a boldogság, amikor kiléptem a gályahely ajtaján, napra pontosan háromévi vegetálás után. Bár hetekkel előbb leléphettem volna, megvártam a három évet, mert ez így volt tökéletes: Március 13-án beléptem, lehúztam három évet, majd március 13-án kiléptem. A péntektizenhármat mindig is szerettem, nagy pajtásom. Itthon ünnepélyes bögre- és tányértörésre került sor, szépen fejem fölé emeltem a bezacskózott gályahelyi evő- és ivócuccot, aztán nagyot kurjantva földhöz csaptam. Felszabadulásomat vendéglőben is megünnepeltük ő, aki férfimmel.
Március 13. óta újra szabad vagyok. Az Élet nagy játékmester: Ő, aki férfimmel tavaly augusztusban döntöttük el, hogy szeptembertől belevágunk a babaprojektbe (de hülye szó, bzmg) és március 31-ig otthagyom a gályahelyet. Nos, Az Élet úgy alakította a dolgokat, hogy még véletlenül se hátrálhassak meg, azért a fapina kolleginák is jók valamire, lássuk be, köszi a helpet, Élet. Szeptembertől félszabadként tervezgettem a váltást, januártól már egyik állásinterjúról jártam a másikra, néhány hét alatt pedig egymásra találtunk imádott főnökömmel. Azóta sem bántam meg a döntésemet.
Cirka egy év után jöttem rá, hogy szakmai és emberi szempontból nagyon nem jó nekem a gályahelyen. Saját magam döntöttem úgy, hogy maradok és küzdök, amíg úgy látom, van miért. Sok minden belejátszott ebbe a döntésbe: Fix és unalmas melóhely mellett könnyebb volt a magánéletemre koncentrálni; nem volt messze az akkori albérletemtől; a projektek kapcsán rengeteg embernek tudtam segíteni; az élvezhetőbb feladatmorzsákban mozgósíthattam a tanítás során megszerzett tapasztalataimat; azt hittem, kevés vagyok egy komolyabb munkahelyhez, és hálásnak kell lennem azért, hogy legalább van valamilyen melóhelyem. Nagyon tudatosan kötöttem kompromisszumot és mindvégig ragaszkodtam ahhoz, hogy a saját játékszabályaim alapján élhetővé tegyem a gályahelyi hétköznapjaimat. Ha nehezebben viseltem, emlékeztettem magam arra, hogy kizárólag magamnak köszönhetem a kínlódást-vegetálást. Kiporcióztam, mennyit adok a cégnek magamból, az időmből, a tudásomból. Pazarlásnak éreztem volna, ha többet. A gályahelyen eltöltött évek alatt pölö az alábbi pontokban találtattam bűnösnek:
- Három lépés távolságot tartottam néhány közvetlen kolleginával. (Nem kenyerem a pletykálkodás, a mások életében való turkálás-kutakodás, a gyermekded és felszínes témákról való csevegés nekem igen kevés, a csontig lerágott poénok állandó ismétlése untat, az okoskodó-karrierista spinéktől meg a hideg ráz. Közös hullámhossz nélkül képtelen vagyok barátkozni, minek.)
- Gályahelyen kívül soha nem neveztem néven a fent említett kolleginákat és a kisfőnököt. (Nincs 18-as karikám, ezért inkább nem sorolom a gúnyneveket.)
- Ellógtam az unalmas és agysejtpusztító megbeszéléseket. (Inkább dolgoztam a felesleges szájtépés helyett. Sokszor mások munkáját is elvégeztem. Lehetőleg nem túl gyakran vállaltam fel, hogy önként besegítek más szarának eltakarításába. Csak akkor természetes az „egy mindenkiért, mindenki egyért”, ha valódi csapat tagja vagyok.)
- Kezdettől fogva röhögtem a ”mi egy nagy, összetartó család vagyunk” felülről nyomott céges hülyeségen. (Hiteltelen, ha nincs alapja, ráadásul nem lehet erőltetni. A jó közösség és a csapatszellem nem azért alakul ki, mert kell.)
- Nem élveztem az egyhangú, unalmas, túlnyomórészt adminisztrációs munkát. (A kreatív, pörgős, nehéz, kihívást jelentő feladatokat szeretem. Muszáj mindig újat tanulnom, megmérettetnem magam, letérnem a kitaposott útról. Fullaszt, ha ugyanazt a monoton munkát kell végeznem, ráadásul nagy mennyiségben. Untat, ha a kisujjamból kirázom a megoldást.)
- Nem tiszteltem a kisfőnököt. (Még ha szakmailag felkészült is, nem tudom becsülni az elfogult, megbízhatatlan, gyenge, határozatlan, könnyen befolyásolható főnököt, a bratyizást meg kimondottan rühellem. Már tudom, miért találták ki a vezetői tréningeket.)
- Nem túlóráztam eleget. (Számomra szent a szabadidő és a család. Vagyok olyan önző dög, hogy ingyen nem gályázok senkinek. Ja, a reggeli szex miatt többször elkéstem t. melóhelyről, hehe.)
- Szemérmetlenül feszegettem a határokat, meddig mehetek el. (Vicces volt, hogy pölö a reggeli késések miatt csak fél év után kaptam némi dorgálást.)
- Hiányoltam az elismerést, a motiválást, a sikerélményt. (Az elején még 100%-ot tettem a munkámba, később rájöttem, hogy a tizede is bőven elég a gályahelyen elvárt színvonal teljesítéséhez és még így is nagyon jó vagyok, lelkiismeretes, alapos, igényes blablabla.)
Kettős életet életet éltem, igen, gályahelyen hozzászürkültem a környezethez és a munkához, gályahelyen kívül szabadon lélegeztem, önmagam voltam. Sokszor szórakoztató volt, néha meg nehéz vagy nagyon nehéz - minden tudatosságom ellenére. Nem zavart, ha valaki színtelennek lát - én döntöttem úgy, hogy az akarok lenni. Azok a munkatársak és külsős emberek hiányoznak, akikkel nagyokat beszélgettünk és akikkel kiválóan tudtunk együtt dolgozni. Büszke vagyok arra, hogy rengeteg embernek segítettem - az önbecsülésemen kívül csak a kedvükért végeztem jól a munkámat. Nem sajnálom ezeket az éveket, sokat tanultam magamról, tökéletes erőpróba volt, olyasmi, amit meg kellett tapasztalnom ahhoz, hogy az életnek ezen a területén is megismerjem önmagamat. Öntörvényű vagyok és nem mentes a hibáktól, tudom, hogy nem könnyű velem, de ha olyan a főnököm és olyan a munkahelyem és olyan a munkám és olyan a kollégám, akkor én vagyok A Tökéletes Munkaerő és Munkatárs. Minden más esetben fityiszt mutatok az elvárásoknak, lerúgom magamról a kötöttségeket, csak annyit adok magamból, amennyit szükségesnek ítélek és kiröhögöm azokat, akik véresen komolyan veszik magukat. Kedvenc munkahelyemen még nem kötöttem semmiféle kompromisszumot. Remélem, ez így is marad, mert jó itt.
Hosszú lett, én szóltam.