(#408)
Békésen álldogáltam a szakadó esőben. Fejemről patakokban ömlött a víz, télikabátom pár perc után megadta magát és átnedvesedett. Buszmegálló tömve, legközelebbi bolt látótávolságon kívül. Ernyő otthon, kapucni otthon, zacsi otthon, szupernedvszívóbetét otthon.
Egyre több ernyős-kapucnis ember jött a buszmegállóba. Kíváncsian nézegettem őket, hátha... Hátha megszán valamelyik és felajánl egy fél esernyőt. Nem tették. Talán kárörvendtek, hogy na, ők előrelátóak voltak, bezzeg én... tehát most szépen viseljem a következményeket. Talán túl kihívóan néztem a szemükbe. Talán attól féltek, hogy amint ernyőjük alá fogadnak, rájuk vetem magam és kirabolom őket, vagy ami még rosszabb, szívből jövő, hálás köszönömöm után még beszélgetniük is kell velem. Egy másik emberrel.
Elvigyorodtam és megráztam a hajamat. Nem érdekelt, kire röppennek a vízcseppek. Mosolyogva áztam tovább. Még vagy tizenöt percig...
P.S.: Két nap munkahelyi kínlódás után elvánszorogtam a dokihoz. Eldöntöttem, önző leszek: Itthon maradok és meggyógyulok. Asszem, öregszem. Már nincs kedvem hőst játszani. Úgysem érdekel senkit...
.
