(#428)
Hosszú évek óta kacérkodunk egymással: a tetkó meg én.
Kezdetben a bal vállam felé kacsingatott. Arról győzködött, hogy D., aki akkor a felnőtt kézilabda csapatban beállósként remekelt (és gyönyörű szeme van a mai napig, no meg felesége és két tündéri gyereke), tuti rákattanna az izmos bal vállamon figyelő szépségre. Tetkóból végül nem lett semmi, így D.-vel is csak érettségi tétel-cserére futotta. Bár, ha határozottan fejbe dobtam volna a kézilabdámmal...
Az egyetemen már irányváltoztatásról suttogott a galád: "A melledre, a melledre..." Mivel T.-t csipkés melltartóban is hosszú hónapokra (a ka)romba döntöttem, tetkókérdés elnapolódott.
Méghozzá évekre. Hiába érvelt a huncut, hogy "Naaa, legalább a bokácskádra egy incinfinci képecskét...", hajthatatlan maradtam, elvégre a diákság elé nap mint nap kiálló komoly tanárnőként (akit a portás néni nem akart hazaengedni egy rendezvényről, mert nebulónak nézte és lógással gyanúsította) nem engedhettem meg magamnak ekkora lazaságot. Elég züllést jelentett a pókhálóvékonyságú bokalánc...
Egyiptomban aztán majdnem megmintáztak: 40 fokban köbö egy órát kellett volna várni a hőn áhított tetkó miatt - 10 perc után közöltem Cs.-vel, hogy tojok a lapockafigurára, menjünk a víííízbeeeee és kergessük a szivárványszínű halakat.
Pár hónapja megint cseszeget a dög: "A hasad alá feküdnék, szolidan meglapulnék a bal oldalon... Csak az látná a vágtázó paripát, aki bugyitlanít..."
Egy a bökkenõ: Vágtázó paripám 20 év után tottyadt elefánttá amortizálódna...
