Azért jó a sokadik emeleten éldegélni, mert a fák véget érnek a negyediknél, na jó, a lustábbak már a másodiknál besokallnak, nem is nevezik őket fának, csak bokornak vagy nagy fűnek (ez olyan indiános tüzes víz érzet, nem?), így novemberben még melenget a reggeli napfény, fél tizenegykor, süti a lábszáradat, felkúszik a combodon, kilesek a szempillám alól, hogy lássam azt a huncut sugarat, van-e mersze továbbosonni a hasadra, van hát, lassan kapaszkodik egyre feljebb, közeledik a mellkasodon át, fel is könyökölök és ott vigyorogok a helyemen, a nyakadnál, a fülem belemintázódott a húsodba (kagylómintás a bőröd!), türelmetlenül várom a homlokodnál, hogy átvehessem a stafétabotot, jön is a napsugár, aranylik és melenget és vigyorog és esküszöm, rámkacsint. Megmozdulsz, magadhoz húzol, félálomban csókot lehelsz a számra, levegőt sem merek venni, csak nézlek, gyönyörűséges arany ragyogásban, megrendülten, folynak a könnyeim, befelé, a szívembe.

"Kurvaszép idő van..." - suttogom a borostádba ébredéskor. És boldog vagyok.