Fullstresszben élek két hónapja: Mindenhol azt sulykolják a még meglévő agysejtjeimbe, hogy szexeljek sportoljak rendszeresen, mert már harminc vagyok, ergo cseszhetem az automata regenerálódást, vége a húszas korszakban megszokott lazsálásnak, ja, meg kajáljak tudatosan, bár nem értem, ezzel mi a gond, mert a sarki közértben állatmód tudatosan nyúlok a reggeli kakaóscsigám felé, meg azt is, hogy nincs mese, tottyadtan köszönjek el az élettől, de főleg a pasimtól, vár rá vagy negyven másik nő, igaz, egy szelet kígyóuborka megfekszi a gyomrukat keszegebbek, szögletesebbek, ráadásul már a melóhelyen is egymást érik a délutáni piafogyasztó-formáló tornák, a közelben lakók sportosabbak pedig biciklivel támadnak a cégbe. Ja, az áldatlan állapotokat jelzi az a tény is, hogy a liftből masszívan kinézik a reggel kókadtan bekászálódó tollas szervezetet csóri dolgozót.

Szóval, ma magamba néztem, és elhatároztam, ez így nem mehet tovább, túrázom egyet. A Daubnerig és vissza - életemben először. Igazán klassz kirándulás volt. Még a buszt is fűtik.