Valahol a fülembe mászott az a mondat, hogy "A bocsánatkérés a gyengeség jele". Lássuk be, ez faszság, pláne akkor, ha nem piti dologról van szó, ergo a kamubocsánatkérés, az úgy-teszek-mintha eleve nem játszik. Erő kellett ahhoz, hogy hosszú hónapokig tartó haragszomrád után azt mondjam az öcsémnek, bocs, nem volt igazam, nem kellett volna beleszólnom a dolgodba. Erő kellett ahhoz, hogy 38 gyerek előtt bocsánatot kérjek egy rövidzárlatért, mert hirtelen nem tudtam levezetni elejétől végéig az Árpád-házi rokonságot. Erő kellett ahhoz, hogy ő, aki férfim elé álljak és a szemébe mondjam egy veszekedés után, igen, én csesztem el, igazságtalan voltam hozzád.
Számomra katartikus pillanat a bocsánatkérés: Boldogít a tudat, hogy meg merem tenni, hogy van elég bátorságom elismerni a saját hibámat, hogy le tudom győzni a bennem rejtőző büszke és makacs állatot. Bocsánatkérés után könnyű lesz a szívem, mintha súlyos tehertől szabadulnék. Nem érzem úgy, hogy ettől kevesebb lennék, sőt, a másikra sem haragszom azért, mert bocsánatot kértem tőle.
Nem vártam el soha, hogy más viselje a felelősséget a hülyeségeimért, tévedéseimért. Ha elbasztam, elbasztam. Néminemű morcogás-rágódás után elismerem és ez nem okoz lelki törést, meghasonlást. Szeretem a hibáimat, igen - csak így vagyok én.