Néha van úgy, hogy ígérnek nekem valamit, olyan ajándékféle csekélységet, apró örömforrást, barátilag, önként, nem kerül semmibe, se pénzbe, se időbe, mert neki van, mert el tudja intézni, nem én kértem, bár nagyon boldog lennék, mert régóta szeretném, mosolyog a szemem, már maga a tudat, hogy végre lesz olyanom, melengeti a szívemet, de csak várok és várok és várok, nem történik semmi, telnek-múlnak a hónapok, egy ideig nem merek szólni, nem kérdezek rá, mert ő ajánlotta, ő ígérte, ő bizonygatta, kínos lenne, nekem lenne kínos, ha sürgetném, és mégis, mert denagyonjó lenne, erőt veszek magamon, legyűröm a keserűségemet és megkérdezem és akkor kiderül, hogy ja, tényleg, hát persze, most, hogy mondod, de ez már olyan nyögvenyelős, magyarázkodós, kiútkeresős, én meg bánom, hogy annyira nagyon szeretném.

Végül megkapom - és már nem tudok örülni neki.