Bazinagy sonka virít a hűtőben, ekkora húsdarabbal gyilkolni is lehet, simán. Ő, aki férfim anyukája szerezte nekünk, nem tudom, hol lőtte, állítólag malachús, én lazán mamutsonkának tippelem, szerintem egy disznónak nincs ilyenje, max. az ősdinoszauruszdisznónak. Elég rendesen megijedtem, amikor óvatlanul kinyitottam a hűtőt: Ősonkasága a legfelső polcon terpeszkedett és igen agresszíven leskelődött kifelé, reméltem, nem veti rám magát, jó hús, szép hús, ül!, fekszik!, tátogtam neki, majd arra gondoltam, jobb a békesség, halkan elnézést kértem a zavarásért, óvatosan becsuktam a hűtőajtót, és megszeppenve elsomofordáltam a közelből. Ő, aki férfimtől elfúló hangon érdeklődtem meg, mi az a baszottnagy izé a hűtőben, gonosz-é, mozog-é, csirkével táplálkozik-é. Azt mondta, sonka. Húsvétra. Nekünk. Enni. Kistányérnyi szemekkel bámultam rá, meglepődtem, mint másnapos teve az Északi-sarkon, aztán rámutattam arra a nem elhanyagolható tényre, hogy én, mint tősgyökeres lakótelepi patkány, nem ehhez vagyok szokva, kérem szépen, nekem a húsvéti sonka az a maroknyi színtelen-szagtalan, kötözött bolti cucc, bolti malacból, ofkorsz, életemben nem láttam még valódi sonkát. Persze, ő, aki férfim küzdött meg a többkilós döggel, én bátran tartottam a három lépés távolságot, csak akkor nyugodtam meg, amikor apró szeletekben a tányéromra került. Mondanom sem kell: Kurvafinom.

P.S.: Önfeledt húsvétolást kívánok nektek, mindenkinek olyan nyulat, amilyet szeretne, élőt, csokit, Playboyt. Ja, Kimi nyert, höhö.