'Író-olvasó találkozóimon a drámai csöndben, amikor éppen a figyelem megszenteléséről beszélek, megszólal egy telefon. Gazdája fölugrik, mint akit áramütés ért, s elkezd telefonálni. "Most nem tudunk beszélni, anyuka - mondja kétségbeesetten -, a müllerpéteren vagyok, itt van még négyszáz ember, anyuka drága, hívj később!"
De ez a jobbik eset.
A rosszabbik, amikor valakinek rémült bűntudata támad, el akarja hallgattatni a készülékét, de nem tudja, hogyan kell. Nem ért hozzá. Nyomogatja, csapkodja, mint egy darazsat vagy csörgőkígyót, közben jajgat, bocsánatot kér, megpróbálja elfojtani az őrjöngő kütyüt a kabátja alatt. Nem sikerül, se ekkor - mindenkin átgázolva - kirohan a teremből.
Nincs messze az idő, hogy a "kütyü" megszólal szívműtét közben, szeretkezés közben (ilyen sokszor van!), koncert alatt a karmester szmokingjában, pap reverendája alatt temetés és gyászmise közben. "Most nem érek rá, Géza, temetek!" Autóban gyakran azért halunk meg, mert valaki éppen hív: veszélyes kanyarban, jeges úton és robogás közben megnyomjuk a gombot és kész - mert a telefon fontosabb, mint az élet.'

/Müller Péter: Mobiltelefon/

(Zavar, ha majdnem átgázolnak rajtam, mert egyik kézben kormány, másikban mobil. Zavar, ha megszólal a színházban. Zavar, ha a metróban azt kell hallgatnom, hogy a tőlem nyolc méterre álló nő mit főz vacsorára. Zavar, ha az ügyfélszolgálatos hölgyemény számlazárás közben félbeszakít és randit beszél meg a pasijával. Tahó- és életveszélyfon, tényleg az. Tisztelet a kivételnek.

P.S.: Ímé, mobilom egocirógató, lelkiegyensúlybabusgató üdvözlőszövege, mert itt megígértem kifnek - és végre eszembe jutott. Ja, a baszkit a mobil választotta el, önhatalmúan. Baszki.)