Leborulok szembeszomszéd szavahihetősége előtt, persze, csak gondolatban, hiszen korrekt fenyőasztal pöffeszkedik előttem, a lefejelését nem merem megkockáztatni, még benyalok egy kettes fokozatú agyrázkódást, plusz sanszos, idétlenül néznék ki távirányítóval és hobbyragasztóval a homlokomban, a klaviatúráról és az 500 gramm gyertyaviaszról már ne is beszéljünk. Heves örülés van, szembeszomszéd, aki anno olyan gyorsan lecsapott a kidobásra ítélt befőttesüvegeinkre, mint rövidlátó sün a hajkefére, mézzel örvendeztetett meg minket, bezony, nem kamuzott, tényleg méhész a fia, tényleg mézet pakolt az egyik befőttesbe és tényleg nekünk adta. Pöttyet cidriztem, ugyanis tartottam attól, hogy szembeszomszéd időske létére reggeli vizeletmintáját nyomta a markunkba, de meglötyögtettem és elég masszívnak tűnt ahhoz, hogy bele merjek nyalni. Jelentem, méz, valódi méz, basszus.

P.S.: Tekintettel szomszédék öregecske szervezetére folyosói magatartásunkat az elmúlt három hónapban szűzies ártatlanság jellemezte: Csak semmi smárolás, csak semmi intimsimogatás, csak semmi mezítelen illegetés-billegetés, csak semmi csecs- és faroklóbálás. Bár... ha jobban belegondolok... talán éppen azért kaptuk a mézet, hogy megint legyen...?