*nosztalgia on*
Anno pont az érettségire fáradtam el, kegyetlenül, totálisan, van ilyen, felvételire gyúrtam, nyelvvizsgára gyúrtam, boldog nyárra gyúrtam, önfeledten, füligvigyorral, elégedetten akaródzott nyaralni, talán egyetlen négyesem volt negyedikben, az utolsó osztályban, talán, a többi ötösötösötös, ha legközelebb hazalátogatok, előbányászom az ellenőrzőmet, tuti. Rezignáltan bambultam a tételeket, tanulgattam, ímmel-ámmal, az első kétháromig jutottam, amikor hirtelen bekattant valami és stop - abbahagytam a készülést. Egyik pillanatról a másikra, csak úgy, vállvonós, tökömkivan hangulatban. Nem hittem az irodalomtanárnak, pedig állította, az egyik írásbeli tétel tutifix Madách lesz, sanszos Az ember tragédiája, majd jól meglátjuk, bejön a tipp, bízzuk csak oda, tanuljuk meg szépen és csont nélkül megvan az érettségi. Madách soha nem tartozott a kedvenceim közé, hidegen hagyott, nem fogott meg, Az ember tragédiája pláne, rühellem, na. Még véletlenül sem készültem belőle, ofkorsz, ez nálam akkor és ott elvi kérdés volt, kizárt, hogy én, hogy abból, hogy érettségire. Tinipubertáskamaszkoromban még nem neveztettem kiforrott, ereje teljében lévő boszorkánynak, nem fogott a mágia, nagyjából elsajátított soványka tételkéimet, onnan, a lista legelejéről, elsöpörte a májusi szél - röviden: megszívtam, nem kicsit. A többiek örömujjongtak, amikor meghallották az írásbeli tételeket, majd' megsüketültem a hangzavarban, bíztak a tanár megérzésében, naprakészek voltak Madáchból, én, a gimi halálosan fáradt legjobb tanulója, a másoknak mindig segítő humorzsák, nem készültem, szinte semmiből. Az ember tragédiája, az.
Az első egy órában azon merengtem, vajh mi módon közöljem otthon, hogy megbuktam az irodalom írásbelin, lehetőleg kíméletesen, mellőzve a drámát, pusztán a tényekre szorítkozva. Olyan hatvan perc utána eszembe jutott, nem szokásom feladni, ejjj, csak ha már mindent megtettem az ügy érdekében, ergo elkezdtem lapozgatni az irodalmi szöveggyűjteményeket, hátha. Ráfanyalodtam a "Hazai táj, szülőföld, az otthon megjelenítése a magyar költészetben néhány mű alapján" tételre, pedig ezt sem csíptem soha, centiről centire kutattam át az agyamat, belestem a legrejtettebb sarkokba is, leltem pár morzsát, költőnevet, motívumot, verset, szóval, szusszantam kettőt-hármat és tollat ragadtam. Alkotás közben azon filóztam, vajh mi módon közöljem otthon, hogy kettes lett az irodalom írásbelim. Cirka tíz-tizenegy oldalt firkáltam abban a nagyalakú, vonalas, sötétkék füzetben, könnyedén, magától értetődően, elvarázsoltan - és veszettül élveztem a küzdelmet, a tudatot, hogy a becsületkettesért hajtok, a tudatot, hogy fontos dolog múlik azon, milyen agyam van és mit szippantottam magamba az elmúlt években, a tudatot, hogy megmérettetek, a tudatot, hogy csak magamra számíthatok.
A legszebb dolgozat lett. Ötös. Vesszőhibám se volt.

P.S.: Nem tudom, kinek kell hálát adnom az agyamért, de köszönöm.
*nosztalgia off*

(Tanárként mindig arra ösztönöztem a diákjaimat, hogy használják az agyukat, érveltünk, elemeztünk, összefüggéseket vadásztunk, ízekreszedtünk-újraösszeraktunk. A magolás nem ér semmit. A gondolkodás, na, az már valami - egészen pontosan: szabadság.)