Minden előzetes fogadkozásom ellenére imádnivaló konyhatündibündivé vedlettem át bevettem magam a konyhába: Akadt egy szabad órácskám, gondoltam, kihasználom és valami finomsággal lepem meg ő, aki férfimet, itt az ideje, hogy gyomorilag is jóllakjon, höhö. Szóval, pizzakészítésre vetemedtem - én, önként és dalolva, bezony, na jó, hamisan zümmögve. A pizzámat állatmód egyszerű összebarkácsolni, a csodareceptet gimis korom óta őrzöm, nem, az elmúlt 14-15 évben nem sikerült kívülről megtanulni, nem vagyok én csodagyerek, basszus, mire való a recept, ha nem arra, hogy azt böngészve süssek-főzzek. Ugyehogyugye. Mielőtt nyakig merültem volna az alkotásba, lelkére beszéltem a teljes kiőrlésű lisztnek, hogy ne hagyjon cserben, perpill nem tökfőzelékről szól a fáma, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ha nem jön össze a rántás, ráhabarok, plusz a harmadik körben újfent berántom - most elsőre klappolnia kell a tésztának. Azt hiszed, hallgatott rám a dög? Isteni finom a pizza, ezzel nincs gond, Don Pepe kerek izéje a nyomába sem érhet, csak a tészta lett anorexiás, csakazértsenem dagadt meg a genya, pedig kapott élesztőt rendesen. Nem először szívom meg a teljes kiőrlésű liszttel, cseszhetem az egészséges falatokat, ha agyérgörcsöt kapok a végeredmény láttán, b+.

Mától haragban vagyunk - a teljes kiőrlésű liszt, meg én. Fákkkk.

P.S.: Megörökítettem a sonkás, kukoricás, gombás, ananászos és a szalámis, gombás, csípőpaprikás közötti demarkációs vonalat. Csak mondom.