Amikor összeköltöztünk, ő, aki férfim meg én, állatmód nem gondoltunk arra, hogy a jelentős mennyiségű agglegényi és a jelentős mennyiségű aggleányi konyhafelszerelés annak rendje-módja szerint összeadódik és jelentős mennyiségű közös konyhafelszerelést, vagyis kismillió edényt, poharat, bögrét, tányért, kést, dugóhúzót, fakanalat, teatojást, fedőt és miegymást eredményez. Vendéglátáshoz igen ideális a több garnitúra eszcájg, bár nálunk pölö a pizzát kézzel is lehet enni, nem vagyunk sznobok (ebben sem), a tányér mellé odahajtogatom a méhecskés szalvétát, ráadásul a fürdőszobában működik a vízcsap, a szappan és a törülköző is. Kétfős hétköznapok esetén viszont rendkívül sok(k) a kismillió edény, pohár, bögre, tányér, kés, dugóhúzó, fakanál, teatojás, fedő és miegymás, főleg akkor, ha az a bizonyos két fő rühell mosogatni. Nálam a mosogatás utálata markáns gyerekkori traumára vezethető vissza: Mindig nekem kellett mosogatni, még az öcsém helyett is én suvickoltam az edényeket. (Általában a második gyerekkel már nem bánnak olyan szigorúan a szülők, a házimunka terén sem, ezért ha a lány után hímnemű születik széles e világra, legtöbbször az elsőszülött lány szív.) Ő, aki férfimnél szó sincs lelki sérülésről, egyszerűen férfi és mint olyan, helyből utálja a mosogatást. (Nem véletlenül él pizzán a legtöbb egyedülálló pasi, a dobozt nem kell elmosni.)
Már a kapcsolatunk legelején töredelmesen bevallottam ő, aki férfimnek, hogy zsigerből alkalmatlan vagyok a klasszikus konyhai rabszolgamunkára, bár rémlik, határozottabban fogalmaztam, a nem vagyok hajlandó pontosabb kifejezés, ha szófogadó házimanót keres, aki egész nap a konyhában robotol, önként és dalolva, és még jól is érzi magát attól, hogy szolgálhat és kiszolgálhat, akkor felejtsen el, én nem vagyok ez a típus. Az aduászomat is kijátszottam: Ha ketten csinálunk rendetlenséget, nem várhatja el tőlem, hogy egyedül varázsoljak rendet, mert az igazságtalanság. (Nem vagyok feminista, csak túl fejlett az igazságérzetem, a mosogatásban is.) Ő, aki férfim szerencsére mélyérzésű ember, plusz szeret is, ezért felvállalta az osztozkodást: Volt, amikor megfeleztük a mosatlant, volt, amikor egyik nap én tisztogattam, másik nap meg ő, aki férfim lögybölt. Az elvet tehát igen szépen kidolgoztuk és alkalmaztuk, a gondot csak az jelentette, hogy általában egészen addig nem fogtunk a mosogatáshoz, amíg kitartott a kismillió edény, pohár, bögre, tányér, kés, dugóhúzó, fakanál, teatojás, fedő és miegymás. (Mondtam, hogy rühellünk mosogatni.) Valahol mélyen legbelül azért sejtettem, ez így nem sokáig mehet tovább, mert micsoda baromság, hogy pölö az összes bögre és pohár elmosása miatt csak cirka harminc perccel később indulhatunk moziba. Filóztam-filózgattam és arra a korszakalkotó megállapításra jutottam, hogy nincs más megoldás, egyszer s mindenkorra el kell pakolnom a kismillió edényt, poharat, bögrét, tányért, kést, dugóhúzót, fakanalat, teatojást, fedőt és miegymást. Ezen zseniális elhatározásom nyomán ma délután egy óra alatt kétfősre redukáltam a konyhai cuccokat, a felesleget pedig olyan helyre rámoltam el, ahonnan csak hosszas küzdelem után lehet előbányászni a cuccokat, szóval, eleve nem is érdemes belefogni, egyszerűbb, ha ellöttyintjük azt a pár dolgot (egészen konkrétan 30 darab evő- és segédeszközt), amit meghagytam. Néha azért igen jól jön, hogy a lánykori nevem Leleményes Csibisszeusz, hehe.

P.S.: A vendégeinknek majd pizzát rendelünk. Ehetik kézzel.