Bocs, nem tudtalak hívni, három órán keresztül névnapoztunk, írtam anyunak az sms-ben, azt már nem véstem oda, hogy jól elfáradtam a nagy evészetben-ivászatban-röhögészetben, esélytelen volt, hogy a nap további részében bármiféle komoly szellemi erőfeszítést igénylő munkafolyamatban részt vegyek, kizárólag a kipirult orczájú, csillogó szemű, kócos-fürtös hajzatú, kedvesen kacarászgató-röhögcsélő, aranyosan csacsogó, semmitnemcsináló csirkenő munkakörre találtattam alkalmasnak. Lehet, alapjáraton is van ilyen résztevékenység a munkaköri leírásomban, majd átmolyolom az apróbetűs részt.
Exgályahelyen csapatszellem és közösség masszív hiányában annyiban merült ki a névnapozás, hogy a szokás miatt kötelező jelleggel mindenki kapott valamit a névnapjára és a szülinapjára. Szinte mindig aznap jött a szikra, hogy hoppá, venni kellene valamit az ünnepeltnek. Néha volt egy-egy olyan rövidke időszak a csoport életében, amikor úgy tűnt, végre oldódik a hangulat és talán nem kell tovább távolságot tartanom, önmagam lehetek, ilyenkor már-már jólesett a 15-30 perces közös sütizés-fagyizás, reméltem, hogy na, megtörik a jég és talán kialakul A Csapat, fenét, a három év alatt örökre hiú ábránd maradt, hogy abból a tíz emberből valaha is egy összetartó egész lesz, a barkácscuccoknak viszont mindig örültem, ez egyike volt az ottani kevés jó dolgoknak. Vicces belegondolni abba, hogy a kettő darab szarkeverő-kutakodó, gyermeteg lelkületű kolleginácska járt élen az ajándékaim beszerzésében, hiába no, csíptek a kis drágák, fekete bárány csak a blogom miatti hisztéria hevében lettem - és azóta sem tudok elég hálás lenni a Nagy Manitunak, hogy csirke létemre fekete bárány jelmezt ölthettem. Tudod, az azért kínos volt, amikor a kolleginácskák által hevesen utált és a másik szobában fennhangon fikázott kollégákat kellett ünnepelni: Megjátszás, műmosoly, fals hanghordozás, őszintétlen gratuláció sötöbö, szóval, gusztustalanság a javából. Persze, exgályahelyen volt olyan csoport, ahol létezett jó közösség és jó hangulat, pechemre anno nem annak a csoportnak a kisfőnöke keresett meg állásajánlattal.
Nos, kérem szépen, kedvenc munkahelyemen ilyen nincs és ahogy elnézem drágajó kollégáimat és imádott főnökömet, soha nem is lesz - igazi CSAPAT a miénk, de nyugodtan írhatok baráti közösséget is. Nem vagyok egy nagy sütiguru, már ami az elkészítést illeti, ofkorsz, de ma nulla óra sokperckor még a konyhában tűpróbáztam, egészen pontosan saslikpálcikapróbáztam az általam kreált csokis-mandulás sütit, elképzelni sem tudtam, hogy ezeknek a lányoknak-fiúknak a kedvéért ne vessem be magam a konyhába és ne próbáljak meg mínusz hármas szintű konyhatündérként valamiféle fogyasztásra alkalmas süteményt összeeszkábálni. Exgályahelyen a legelső névnapot és egy muffinfellángolást leszámítva mindig boltban vettem az ünneplésre szánt sütit, nem éreztem késztetést arra, hogy s.k. ezzel-azzal lepjem meg a munkahelyi kollektívát, nagyobb volumenű ünnepi előkészület eszembe sem jutott. Ha nem tudom beletenni a szívemet, teljesen felesleges. A mai süteménybe viszont beletettem, bele én, bár lehet, valamivel több mandula nem ártott volna mellé, mindegy, ennek ellenére szép darabok csúsztak le a lányok-fiúk torkán. Főnököm, aki maga a megtestesült tünemény, zsíroskenyérpartival lepte meg éhenkórász társaságunkat: Sütött le tarját, tudod, az úgy készül, mint a májdarabkás zsír, eszméletlenül finom volt, háromféle kenyeret, paradicsomot, paprikát, kígyóuborkát hozott hozzá, plusz egy vájling tiramisut is az asztalra varázsolt, ja, meg bólét. Csak későn realizáltam, hogy a pezsgő mellé nem kellett volna bólézni, a bólégyümölcsöket meg pláne nem kellett volna betolni a pötty számba, mert a kis dögök magukba szívták az összes alkoholt, ami aztán méltóztatott az én buksimba szállni. Három órán keresztül baráti hangulatban eszegettünk, iszogattunk, beszélgettünk, röhögtünk. Olyan poénokat nyomtunk, hogy hazafelé metróztamban hangosan felröhögtem, amikor egyik-másik eszembe jutott. Jó érzés volt a romeltakarítás is: Főnököm mosogatott, én meg B.-vel együtt törölgettem, pedig a főnök nem akárki, magyarországi viszonylatban sem. Alig akarom elhinni, hogy végre olyan munkahelyem van, ahol otthonosan érzem magam, ahol mindegyik kollégám jelent valamit számomra, ahol önmagam lehetek. Életemben először jutott eszembe, hogy a kollégáimat szívesen vendégül látnám az otthonomban, ami nálam azért nagy dolog, mert eddigi csirkeéletemben még soha nem akartam keverni a privátot és a munkahelyit. Az is eszembe jutott, hogy exgályahelyem önző kolleginácskáit és nyámnyila kisfőnökét-nagyfőnökét szívesen meghívtam volna a mai három órára, csak úgy szívességből, hogy végre fogalmuk legyen arról, mi az A Csapat.
P.S.: Igen, munkaidőben névnapoztunk, de megsúgom, ha a munka úgy hozza, márpedig gyakran úgy hozza, mindegyikünk túlórázik - akár hétköznap, akár hétvégén. Alant az a bizonyos saslikpálcikapróbázott süti figyel, ilyesmit sikerült barkácsolni.
