Érdekes, a régi lakásunk és a közöttünk feszülő köldökzsinór legutolsó rostjai abban a pillanatban pattantak el, amikor az új lakók határozottan megtagadták a mosógépünk szerves részét képező cső kiadatását. A cső, amire a mosógéphez fűződő szoros és meghitt viszonya, illetve az elmúlt években megejtett rendszeres használat okán nyugodtan felragaszthatom a 'mi csövünk' címkét, valójában semmi kis cső, olcsón beszerezhető bármelyik boltban, mégis jó lett volna, ha nem nekünk kell beszerezni, hiszen nekünk ott volt a miénk, igaz, a költözés napján nem tudtuk leszerelni, mert ő, aki férfim évekkel ezelőtt bivalyerős hangulatában úgy rácsavarta a kád oldalán fellelhető vízcsapra, hogy négy markos legény sem tudta leimádkozni onnan, legalábbis puszta kézzel nem. A csavarásra alkalmas eszközök nem álltak a próbálkozók rendelkezésére, mert azokat egy lendülettel úgy elpakoltam valamelyik dobozba, ez a valamelyik doboz meg úgy elkeverdetett a költözés forgatagában, hogy a célszerszámokat csak néhány héttel később és véletlenül leltük fel. Az új lakók az előzetes megbeszélések során többször is széles mosollyal biztosítottak minket arról, hogy bármikor nyugodtan elmehetünk a falakon maradt ezért-azért (szintén célszerszám hiányában nem költözhettek velünk anno), meg a csövünkért is, természetesen, ó, hát hogyne, ez magától értetődik, így a két új lakó. A célszerszámokat két hullámban találtuk meg, ezért az első körben csak a falakon maradt ezt-azt sikerült leszerelni és hazahozni, a csövünktől búcsúzóban azt kértük, hogy tartson ki, hamarosan kiszabadítjuk, már nincs sok hátra, bár ha nagyon nem bírja tovább, valahogy próbáljon saját jogon letekeredni a kádról, aztán battyogjon el hozzánk. Ahogy teltek-múltak a napok, egyre mélyebbre ástam magam a dobozrengetegben és meg is találtam a csőletekerő eszközt, másnap pedig felvirradt a csőszabadítás napja. Az új lakó határozottan kijelentette, hogy nem vihetjük sehová a csövünket, mert az már az övé, nézzük csak meg, már a bejárati ajtón is lecseréltette a zárat, ergo a cső marad. Eme logikai összefüggést azóta sem tudtuk teljesen hibátlanul levezetni, biztos bennünk van a hiba, a lényeg viszont az, hogy az új lakókkal folytatott diplomáciai tárgyalások nem vezettek eredményre, nem adták oda, egészen pontosan vissza a csövünket, az meg hiába szipogott, hogy velünk akar jönni, hiszen ő a mi csövünk, maradnia kellett. Az egész jelenet hihetetlenül abszurd volt, olyan, mint amikor szíved szerint vitatkoznál egy faszfejjel, egy öreg és vörös arccal szorongó faszfejjel, mert hát faszfej és nincs igaza, de nagyon jól tudod, hogy faszfej, éppen ezért azzal is tisztában vagy, hogy bármit és bárhogy mondhatsz neki, a csökött kis agya nem veszi be az információkat, IQ-negatív a teremtmény, ragaszkodik a saját elképzeléséhez, mert neki valamilyen megfejthetetlen okból pont a mi csövünk kell, érv-ellenérv nem számít, mert faszfej és végül is csak röhögni tudsz ebben a szituációban, ott szemben a faszfejjel, már rég nem a csőről szól a történet, hanem arról a megdöbbenésről, hogy jé, ilyesmi előfordulhat és hogy milyen élete lehet az ilyen embernek és hogy csak azért nem baszod orrba, mert öreg és tényleg pár forintba kerül az excsöved és félted a kezedet és törött kézzel szar lehet úszni a Balatonban. Szóval, a köldökzsinór itt szakadt el és innentől nem hiányzott a lakás, kicsit sem, mert ilyen emberek költöztek be és csúfították el és gyalázták meg, már nem volt a 'régi lakásunk', hanem csak a 'régi lakás', mindenféle boldog nosztalgia nélkül emlegetjük, ha egyáltalán szóba kerül.