Miután az elmúlt hónapokban leküzdöttem szépen fejlett sütőfóbiámat (Kripli meggyes piték! Szénné égett kuglófok! - Isten véletek!) és szert tettem némi egócirógató konyhai sikerélményre, az a csábító gondolat combosodott ki elmémben, hogy az ügyeskének titulálható hétköznapi sütögetés után nagy merészen szintet lépek a konyhatündibündi skálán és a feles fokozatról átbukdácsolok a kihívást jelentő egyesre, ami nálam a mézeskalácsgyártásban testesül meg, egészen pontosan testesülne meg, ha a nyamvadt boltokban lenne mézeskalács fűszerkeverék. (Sütő-tepsi viszonylatban konzervatív vagyok, ergo ha a nyűves receptben mézeskalács fűszerkeverék szerepel, nekem az szentírás, hiszen ha el lehetne hagyni, eleve oda sem írják, nem?) Az a tény sem kicsit barázdálja gondterheltre a homlokomat, hogy én, mint a konyhatündibündi skála feles szintjén dermedten álldogáló tanácstalan csirke, sem ételfestéket, sem cukorgyöngyöt nem leltem a boltokban. (Bár lehet, előbb fel kellene ismernem eme misztikus izéket.) Mondjuk, ha már itt tartunk, a kiszúró formák is szőrén-szálán eltűntek, nemhogy karácsonyfa meg rénszarvas meg házikó meg angyal formát nem lehet kapni, de a holtegyszerű linzeres bizbaszoknak is lába kélt. Még soha nem akartam mézeskalácsot sütni karácsonykor, meg eddig úgy egyébként sem, szóval, simán el tudom képzelni, hogy a konyhatündibündi skála ötszáznegyvenhetedik szintjén leledző sütőmágusoknak becézett profik már húsvétkor rég beszerezték a hozzávalókat és javában gyúrják-sütik a cuccot.

Majd L betűket hajtogatok a mézeskalács fűszer nélküli tésztámból. L, mint lúzer. Szép lesz.