(#239)
Idézném egyik legkedvesebb barátomat, kissé magamra szabva megjegyzését: Eddigi csirkeéletem legmegrázóbb hajnalán vagyok túl. Nála legénybúcsú szerepelt - a megrázó részt pedig a Capella nevű műintézményben szenvedte el, amikor is pasinak látszó élőlények letapizták egyébként nagyon korrekt fenekét. Na, én nem a Capellában tettem szert identitászavart és kóros rángatózást eredményező, heveny tollhullatással járó megrázkódtatásra. . . és nem is a 220- rázott meg. Az ősrobbanás szelíd kis simogatás ahhoz a csapáshoz képest, ami ma hajnalban érte gyanútlanul durmoló személyemet. Ezek után nem is csodálkoztam azon, hogy a hűtőbe pakoltam a pénztárcámat.. az üres kefíres doboz helyett a kiskanalamat dobtam ki.. a befőttes gumival majdnem kilőttem a szememet.. továbbá munka után egy idegen lakásba próbáltam bejutni, mert rossz emeleten szálltam ki a liftből.
Ehhem, asszem, itt kiteszem a 18-as karikát. Illetve bocs, én kérek elnézést, a 112-est.
Szóval, hajnal 3 körül csengett a teló. Én meg felvettem. Nem kellett volna. Három aranytorkú (félálomban aranyfarkút mondtam) fenomén a bokán rúgott Quasimodo, a manikűrt altatás nélkül elviselő Paris Hilton és a zongorára hajtogatott trombitája láttán elborzadó Lagzi Lajcsi egyesített hangszínén először eldalolta néköm a boci-boci-tarkát.. De csak az első két sort. Pedig kíváncsi lettem volna, hogy a szegíny fületlen-farkatlan bocinak mi lett a sorsa. Az enyhén (???) illuminált dalos pacsirták azonban nem jöttek zavarba az apró malőrtől, belevágtak az o-sole-mio-ba. Ez már többsoros balladává terebélyesedett: A megasztárok sikereit is veszélyeztető gigák rendületlenül ismételték az ószólemióóóóó-t. Nyilván pillanatok alatt öregedtem meg: a mai internetes bioritmusom szerint már csak perceim vannak hátra.
Csaló, bado, Brax: Bocsi, hogy nem bíztam bennetek. Felejthetetlen élmény volt... Nagyon rég nevettem tiszta szívemből.
.
.
