(#291)

'Mielőtt a lemondás örömtelen ölelését eltűrnéd, ismerkedj meg valami összehasonlíthatatlanul boldogabbal, csökkenj: egyszerűsítsd az életed. Ha jól csinálod, sosem kell majd a lemondás kínjával együtt élned.

A lemondás ugyanis valótlan ajánlat.

Ha, akit szeretünk, gyógyíthatatlanul megbetegszik, vagy meghal, ne adj' isten elárul minket, az rossz. De nélküle élni nem lemondás, inkább feladat, mivel ez a sorscsapás nem tőlünk ered, hanem az élettől.

Aki tanár.

Sosem lemondásra szólít fel: leckét ad. Ellenben a lemondás ajánlata, amely csakis önmagunk felől érkezhet, arra biztat, hogy ideje volna beletörődni a rossz változhatatlanságába, más szóval higgyük el, az ember számára igenis létezik megváltozhatatlan rossz, következésképp azt el is kell fogadni.

Nem igaz.

(...) nem szabad lemondani semmiről, hacsak nem akarom a rosszat valósággá tenni az életemben. De az már az én vétkem, nem az élet hozza magával. (...) nem is kerülhetsz olyan helyzetbe, hogy a lemondás hamis kényszere fojtogasson, ha megtanulsz figyelni magadra annyira, hogy idejében észrevedd, megérezd, valamiképp megsejtsd: túl sok mindenféle van már benned (...).

Súlyfeleslege a léleknek is lehet. (...) Időről időre magamban is nagytakarítani kell. Napjaim zsúfoltsága és levegőtlensége a bensőmet uraló homály megjelenésére figyelmeztet.

Nehéz észrevenni. Az ember sokkal jobban szeret hazudni magának. De vannak letagadhatatlan tünetek. Figyelmetlen vagyok. Sok olyasmit csinálok, amihez nincs komoly közöm. Egy csomó emberről nem tudom, a barátom-e vagy csak az ismerősöm. Nincs időm komolyan beszélgetni. Fecsegek. (...) Túlterhelt vagyok, túlvállalom magam, noha igyekezetemmel nem okozok örömet sem magamnak, se másnak. Élni sincs időm, nemhogy olvasni. (...) Hetente elfelejtek elintézni valamit, felhívni valakit. Nem tudok nemet mondani. Nem tudom, miért. (...)

Ha rájövök, hogy a fenti mondatok közül rám igaz lehet csak egy is (...), hát én nekifogok a nagytakarításnak. Kicsit ijedten. Attól nyugszom csak meg, hogy sorra dobálom ki az életemből és magamból mindazt, amiről képtelen vagyok megmondani, mire kell nekem, mi benne a számomra elengedhetetlen.

Ilyenkor életem összes viszonylatára és tárgyára rákérdezek: van-e hozzá közöm ott legbelül is? Ha nincs, elengedem. Bármit vesztek is, azzal nyerek. (...)

A kicsi szép. A legnagyobb érték az egy. (...) Ha gyertyát gyújtasz, mikor villanyt is lehetne, talán sötétebb marad, de te többet látsz a fényből. Jobban is örülsz neki. Egyszerűen élvezetes a kevesebb felé haladni. Ennyit mutasson az iránytűd pontosan egy életen át, és jóvátehetetlenül már nem tévedhetsz el.

Az növekedik lélekben élete folyamán, aki időről időre jó nagyokat csökken: van szíve elengedni a számára szükségtelent. Könnyít a szívén, mielőtt megbetegedne. Helyén van a szíve.

A lélek zsúfoltsága azért veszedelmes, mivel azt jelzi, hogy te, a kormányos, nem vagy a helyeden. (...) A létező legnagyobb kincs, aki te magad vagy, attól kezd el zsugorodni, hogy mindenfélét szerezni akarsz hozzá....'

/Kornis Mihály: Egyszerűen élvezetes - Lehetőségek Könyve/

P.S.: Aludni indultam, de ez a kérdés már napok óta foglalkoztat. Nehéz elkezdeni a lomtalanítást...

.

.