(#447)

Erdős Olga: Mese a vadászról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vadász, aki nagyon ügyesen bánt az íjjal. Nem volt már pelyhedző állú siheder, hanem érett, fiatal férfi, aki szívesen járta az erdőt.
Évek óta egyedül élt egy vadászházban, amely egy tisztáson állt, mélyen megbújva a fák között.
Néha egy-egy vándor vetődött útjába, máskor királyok követeivel váltott néhány szót az élet dolgairól. De összességében jobban kedvelte a saját maga által teremtett világot, a susogó lombú fákat, a cserfes patakot és a vadon állatait. Ismerte és szerette a természetet, sőt, titokban csodálta is azt a rendet és nyugalmat, amit az erdő, és önként választott élete nyújtott neki.
Csupán a teleholdas éjszakák hoztak nyugtalanságot a vadász szívébe. Ilyenkor valami megfoghatatlan dolog hiányát érezte. Feszültség munkált a tagjaiban, legszívesebben világgá rohant volna, hogy megkeressen valamit, amiről homályos sejtései voltak csak, és amelyek valahonnan a lelke legmélyéből törtek elő.
Ebben az évben valahogy sokkal korábban érkezett a tavasz. Frissen nyílt vadvirágok lengedeztek a még heves szélben, napfény játszott a harsány zöld leveleket bontó fák között, a költöző madarak hamarabb tértek vissza, hogy fészekrakásba kezdjenek, és a vadász is valami hatalmas vágyódást érzett, ami fájdalmasabb volt, mint eddig bármikor.
A vadász a ház előtti padon ült és az ajtótól kiinduló ösvényt nézte, ahogy lassan kanyarogva beleveszik a vadonba, miközben az égen sötétkékké simultak az esőtől terhes felhők.
Egyszer csak feltámadt a szél, és a fák ringatózva elhajoltak. Mintha egy alak állt volna az ágak között. A vadász az íja után nyúlt.
Az árny közelebb lépett, és fokozatosan egy lány körvonalai bontakoztak ki. Szinte áttáncolt a tisztáson, egyre inkább megközelítve a mozdulatlanná dermedt vadászt. Már ott állt előtte, hűvös ujjai az arcát érintették, tekintetük egymásba olvadt. A férfi emlékeiben egy pillanat alatt lepergett eddigi élete. És valaki másé is.
Végtelen nyugalmat érzett ekkor. Biztosan tudta, hogy a magány nem okozhat újabb zaklatott, fájdalmasan szomorú tavaszi éjszakát.
Lehunyta a szemét, ahogy a tünemény az ajkát az ő ajkaihoz simította. Édes volt ez a csók, mint a májusi zápor.
Amikor felpillantott, a lány már nem volt ott. Csupán távolodó alakját látta még az ösvényen.
A vadász felugrott, hogy a lány után rohanjon. De a fák most nem voltak barátok, nem segítettek neki, sőt, mintha rejtegettek volna valamit előle. Ő pedig tovább keresett, egyre reménytelenebbül. Először dühös volt, leginkább önmagára, aztán már csak bizonyosságot akart arra, hogy nem álmodott.
Órákig bolyongott az erdőben, vagy talán csak néhány percig, amikor valami mozdult az ágak között. Önkéntelenül is az íjához nyúlt. Figyelt. Csend. Csak a szél az.
Aztán megint valami zaj, de most máshonnan. Körbenézett, s egy nyílvesszőt vett elő. A következő alkalommal azonnal a hang irányába lőtt.
A nyíl szokatlanul suhant a lombok alatt. Szállt, repült, majd célba ért. A vadász szeme alig bírta követni az útját, de ment, törte az utat magának. Várta, hogy lesz ott valami, egy állat, egy ember, vagy a lány a tisztásról, aki talán mégsem látomás.
De nem talált semmit.
A nyílvessző a patak partján hevert, hegye a víz felé mutatott. Közelebb lépett és lehajolt. A mozdulatban benne volt minden alázata. Aztán észrevette a saját tükörképét a vízen, és ugyanazt érezte, amit korábban a tisztáson, a lány szemébe nézve.
És ekkor végre megértette, hogy most már soha többet nem lesz egyedül, mert megtalálta azt, akit keresett.

Önmagát.