(#534)

Egyik kolléganőm lelkesen ecsetelte, milyen csodákat fog sütni-főzni a hétvégén. Nagyokat nyeltem egészen addig, míg el nem hangzott a varázsszó: padlizsán. Összerezzentem, mint szépítkező albínó, ha fekete tincsre lel fésülködés közben. Három hét után megcsapott az aha-élmény: Hirtelen eszembe jutott a benti hűtőben felejtett dobozom, benne a tököm tudja, milyen trutykó rakott padlizsán.
Anno kora reggel dobtam össze a cuccost. Gondoltam, itt az ideje, hogy egymásra találjunk: a padlizsán, meg én. Bevallom, már születése percében qvaszarul elég érdekesen nézett ki, de meghitt közeledésünkről csak ebédidőben mondtam le. Ő a céges hűtő legalsó polcán landolt, én tejberizzsel és csokival vigasztalódtam.
Ma meló után kióvakodtam a konyhába. Miután megbizonyosodtam arról, hogy senki sem sassolja a mentési eksönt, feltűnés nélkül bepisszegtem a felismerhetetlen guftuftalanságnak sarokban kucorgó padlizsánnak. Ő anyázva duzzogva ugrott a szatyorba. Szerintem Stockholm-szindrómával küzdött.
A doboz órák óta dekkol a konyhaasztal közepén – még nem mertem kinyitni. Lehet, előtte lefirkantom a végrendeletemet.