Bár korrekt borozgatás-sajtozás előzte meg a tegnap esti mozit, sikerült időben beesni az árokba a filmre. Szkeptikusan fogadom a mai történelmi mozikat, a hálivúdit pláne. Képtelen vagyok belefeledkezni az eseményekbe, mert kukacos-kritikus vérgenya történész énem nonstop keresi-kutatja, mi hiteles, mi nem, hol van valami gebasz. Pölö a Honfoglalást ezért hagytam a picsbe már a negyedik percben. Ver a víz, ha középkori koldus bácsinak gyönyörű hófehér csilivili fogsor pompázik a szájában, ver a víz, ha Nagy Sándor térképein angol feliratok pöffeszkednek, ver a víz, ha időszámításunk előtt játszódó filmben flagellánsokat emlegetnek. Hasonló durvaságokra az életben is megremeg az orrcimpám: Egyiptomban majdnem feltoltam az idegenvezető orrát az agyába, mert állandóan lesapkázta a fáraó kettős koronáját. Akkor is felszisszentem, amikor az egyik honfitárs fickó lelkesen közölte, a német birodalmi sas figyel az egyiptomi zászlón is - az sólyom, bammeg, de ne zavarjon. Nemrég egy taxis cirógatta a tűrésküszöbömet: Szerinte annyian vannak a Kerepesin, mint korai kínai diszkóban a szamurájok. Ühhü, persze. Egyébként az Elisabeth második része egész jó, Cate Blanchett fantasztikusan játszik, Clive Owen férfiasabb, mint valaha - a csatajelenetek viszont igen gyengécskére sikerültek, pölö.

Mindig mondtam, hogy tesitanárnak kellett volna mennem: Nem lenne nagy seggem és nem tudnám előre a történelmi filmek végét.