Az asztalos augusztus végére ígérte a konyhabútort, ha nagyon megcsúszik a munkáival, rosszabb esetben még szeptember elején is menzakaján és családi maradékokon tengődünk, ő, aki férfim meg én. Ebbe egyelőre bele sem merek gondolni, a szeptember eleje bármit jelenthet asztalosberkekben, október közepét is. Lassan egy hónapja nincs konyhám, holott július elején azt mondta a bútoros, négy hét alatt elkészül, szóval, kinek mi a négy hét, ugye, illetve melyik négy hétről is van szó egészen pontosan. Remélem, az év azért nem csúszik. A konyha hiánya t. szüleinkből a 'szegény gyerekek, nehogy éhen haljanak' reflexet hívta elő, így a szokásos családi összeröffökön marad némi hazahozható finomság, sőt, én már kértem anyutól rántott cukkinit és tiramisut is, mert nagyon határozottan megkívántam, a lecsót viszont önként pakolta a csomagba, ismer. Természetesen frusztrál, hogy kimaradok a lecsószezonból, a piacon mindig fájó szívvel nézem a paradicsomot és a paprikát. Kínomat némileg enyhítette a főnököm, aki meglepett egy doboz lecsóval. Hálám jeléül csodálatos gyümölcssalátát fabrikáltam neki - lecsósdobozát a kedvenc munkahelyemen mostam el. Bevallom, anyutól kuncsorogtam egy kis lecsót a jövő hétre is, elvonási tüneteim vannak, na. Nyaralóhelyünkön első dolgom lesz, hogy összeütök néhány adag lecsót és hazahozom lefagyasztani. A nyaralásból általában nem kajával megrakodva tér haza az ember, tudom, de most vészhelyzet van. (Lecsómérgezésben fogok elpusztulni, szép halál, ja.) Legkedvencebb kolléganőm nagyon aranyosan felajánlotta, hogy süt-főz nekem valamit, csak ne pekingi kacsát kérjek, mert az macerás. Arra gondoltam, ha képtelen vagyok uralkodni magamon és nem bírom ki a Balatonig, veszek néhány cső kukoricát és megkérem, főzze meg. A vízforralóba azért nem szívesen dugdosnám be a kukoricacsöveket. Tulajdonképpen olyan hétköznapi dolgok hiányoznak, mint a tükörtojás, a tejbegríz, a pirított szalonna - és alá a túrós-tejfölös tészta. A menzákon néha egész jó a kaja, a néha hangsúlyos, ugyebár, de a főzeléket vagy a levest kanalazva nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy egészségtelen dolgokat juttatok a szervezetembe. Fel is szedtem két kilót egy hónap alatt, ami szerintem sok, nem a kilóim száma, hanem maga a kétkilós hízás per hónap ténye. Ráadásul egy idő után minden menzaízű. A saját ízeimet-illataimat akarom és azt a biztos tudatot, hogy mindaz, amit az asztalra teszek, egészséges és könnyű és tápláló. Soha nem hittem volna, de nagyon hiányzik maga a konyhai sürgés-forgás, adott esetben bénázás. Az elbaltázott főzelékeim is hiányoznak, meg az, hogy nem barkácsolhatok Polcz Alaine receptgyűjteményéből, Stahl Juci magazinjából, meg az együttfőzés ő, aki férfimmel, meg az, hogy pölö belecsókol a nyakamba, miközben a pörköltet kavargatom. (Apropó, gyertyaolvasztáshoz is kellene a tűzhely, gyurmáékszert is csak sütőben égethetek ki.) Az elmúlt hetekben be kellett látnom, hogy a konyha szerves része az életemnek: Jólesik ő, aki férfim elé saját készítésű ételt tenni, akár vasárnapi ebédről, akár egy stresszes nap utáni meglepetésvacsoráról van szó. Bennem még vannak ősasszonygének: Várom haza a vadászt, aztán vacsorát ütök össze az általa elejtett zsákmányból, olyan bolti zsákmányból, de ez már részletkérdés. Jó érzés, hogy enni adok A Férfinak, nem is értem azokat a nőket, akik arra büszkék, hogy nem teszik be a lábukat a konyhába, meg arra is rájöttem, hogy többé-kevésbé sikeres konyhatündérként is tombolhat a kreativitásom, alkothatok, fantáziálhatok, próbára tehetem magam. Jó, nem egy párizsis zsömlénél, de egy összetettebb Stahl-recept elkészítése már igazi kihívás. Ha konyha hiányában nem kellene mosogatnom egy ideig (itthon extravagáns módon a fürdőkádban mosogatok, kedvenc munkahelyemen viszont a konzervatív megoldás keretében), talán még az is hiányozna. Ááááá, dehogy, nemnemnem, sohasohasoha!