Mi az abszolút élet-halál harc?
Amikor a világ egyik legrühelletesebb pasija épp távozni készül a hivatalos összejövetelről, te meg kutyacsirkefuttában rávillantod legszebb megkönnyebbült mosolyodat, mert balga módon hálát adsz az isteneknek (tenksz Aphrodité, tenksz Dionüszosz), hiszen egész nap pazarul álcáztad magad szobapáfránynak, vészhelyzetben étlapnak vagy százas paprízsepinek, elkerült téged és végre elhúz a vérvörös picsbe – erre marad. Veled. Fésztufész. Kínodban megpróbálsz feltűnés nélkül összegörnyedni, hogy még véletlenül se bámulja a melledet, közben hevesen ’nyázol, mert nincs gombnyomásra mellkasba süppedő vagy legalább lecsatolható cicid... megpróbálsz nemlélegezni, hogy ne érezd a reggel még patyolattiszta aurádat mocskosszürkére festő szájszagot, ami lenyúl egészen a gyomrodig, te pedig rémülten veszed észre, az ebédre befalt igen kellemetes három fogás lépésről-lépésre küzdi fel magát, veszettül vágyakozva a napfényre... megpróbálsz kiszabadulni a nyirkos-nyúlós kézfogásból, mert attól félsz, ha tovább tapperol elköszönésképp, kénytelen leszel amputálni jobb kacsódat...
12 percen és 38 másodpercen keresztül folytattam heroikus küzdelmet. Megérdmelem az életnagyságú szobrot. Aranyból, baszki.
