Miután a cirka negyven üres, szépen elmosott exuborkás, exmeggyes, excéklás sötöbö üvegtől nem fértek be a tányérok a konyhai szekrénybe, úgy döntöttem, nem várok tovább a család befőzni vágyó autós tagjaira, én meg tuti nem fogom hátizsákban elcipelni hozzájuk a befőttes üvegeket, szóval, mehetnek a szelektívbe. Szatyrokba rámoltam az üvegeket, ő, aki férfim hősiesen vállalta a lakásajtó-gyűjtősziget és a gyűjtősziget-lakásajtó távolság ötperces megtételét. Alighogy kilépett az ajtón, halkan (tényleg halkan!) összekoccant néhány üveg az egyik szatyor mélyén – a szembeszomszéd már kint is volt a folyosón, és mohón kedvesen érdeklődött a csörrenés okáról. Ő, aki férfim felvilágolta, hogy ezek bezony kidobásra ítélt befőttes üvegek. Szembeszomszéd rögtön lecsapott a szatyrokra, fülig ért a szája, látszott rajta, örül a jó fogásnak. Állítólag a fia méhész és állítólag az üvegeinkbe mézet fog pakolni és állítólag mi is kapunk majd a mézből – ez utóbbi infóval szemben szkeptikus vagyok, de ha mégis, örülök, szeretem a fajtiszta mézet.

Az eset kapcsán egyértelmű lett számunkra, hogy idős szomszédaink leskelődnek és hallgatóznak, mint állat igen éberek, ezért ő, aki férfim meg én fokozott figyelmet fordítunk folyosói magatartásunkra: Nem csókolózunk a lift-lakásajtó szakaszon, sem az ajtó, sem a lift előtt nem simogatjuk egymást intim helyeken, a reggeli elköszönésnél pedig nem illegetem magam mezítelenül az ajtóban, amíg ő, aki férfim a liftre vár, illetve a mellemet sem lóbálom búcsúzóul. Hja, óvjuk a környezetünket.