Tél körül lesz négy éve, hogy kórházba kerültem az általam oly sokáig elbagatellizált gerincsérvemmel: infúzió heteken át, bivalyerős gyógyszerek-injekciók, masszázs, elektromos kütyük rengetege, gyógytorna, hogy ne legyen műtét, meg hogy járni tudjak. Oltári mázlim volt, többen is mondták, tíz orvosból kilenc megoperált volna, én meg pont ahhoz az egyhez kerültem, aki a nehezebb utat választotta. Az más kérdés, hogy elfáradt valahol az út első harmadánál és a kiszabott kezelés után sántítva, komoly fájdalmakkal eresztett szélnek, tarsolyomban gyógybogyókkal, krémekkel, és természetesen nyugodtan menjek vissza, ha baj van. Naivan abból indultam ki, hogy a kórházban teljesen meggyógyítanak, szerintem az orvosnak ez a feladata. Amikor pölö törit tanítottam, én sem csak őskorból-ókorból adtam ízelítőt a diákoknak, a középkort és társait sem némi zsebbe csúsztatott pénzmag hatására okítottam. A példa nem jó százszázalékosan, de a lényeget érezteti. Nem vagyok az a pénzdugdosós típus, ha ennyit szánt rám a doki, akkor ennyit szánt rám, megvontam a vállam, tudomásul vettem. Lehet, a törött könyököm is azért gyógyult nehezen, mert néhány alkalom után már nem kaptam időpontot gyógytornára, igen, ott sem nyomtam ezreseket-tízezreseket a fehér köpeny zsebeibe.
A kórház után hónapokig tartott a sántítás-bicegés leküzdése, eljutottam természetgyógyászhoz és gyógytornászhoz is. Mindkettő hatott, a különbség csak annyi, hogy az előbbi szeánszaira úgy beszéltek rá és úgy vittek el, illetve majd' összeszartam magam a fájdalomtól, a kezelések után nem sok választott el attól, hogy négykézláb kússzak haza vagy egyáltalán ne akarjak hazakúszni. Utóbbihoz a kificamodott kulcscsontommal kerültem, máig nem tudom, hogy hoztam össze a ficamot, mindenesetre a dokik érdekesen reagáltak az állapotomra, mintha nekem tényleg az lenne a passzióm, hogy kificamodott kulcscsontot hazudok bele a világba. Emlékszem, az egyik helyen röpke néhány órás várakozás után kioktattak, hogyha nem baleset következtében szedtem össze a ficamot, nem tudnak velem mit kezdeni és bekísérték a dokihoz az utánam következő nénit, egyetlen dudor kéklett a térdén, elesett otthon, az meg balesetnek számít a javából. Valami komoly háttéranygot kellett volna kitalálnom, színészkedni-rájátszani és akkor ellátnak talán. Egy másik helyen azt próbálták elhitetni velem, hogy eddig is ilyen furcsán állt a kulcscsontom, csak nem tűnt fel. Ühhü, majd' három évtized alatt nem vettem észre, hogy kiáll a csont a nyakam alatt, zsibbad és remeg a karom és egy pohár vizet alig bírok felemelni. Ja, tényleg, valamit nagyon elnézhettem. A gyógytornászt különben nagyon csíptem, a kulcscsontomat vittem el hozzá végső kétségbeesésemben, szerencsére még nem a kezemben lóbálva. A nagymamakorabeli csupaizom és csuparánc aprócska nő egy lendülettel átgyúrt és meghajtogatott, közben ontotta a magából a gerincsérves tudnivalókat, szinte újjászülettem a kezelés alatt és az volt a legjobb, hogy egyáltalán nem fájt. A természetgyógyásznak hála egyébként annyira rögzült bennem sejtszinten a gerinckezelés-doki-pokoli kín képzettársítás, hogy szabályosan összerándultam az érintésére, pedig csak a vállamhoz ért, finoman.
A teljes gyógyulásig sok idő telt el, többször visszaestem, pölö azért, mert nagyon kifeküdtem (-tük az aktuális pasikkal) az ágyamat és valamim megint becsípődött egy oldalfordulás közben, meg egyszer azért is, mert az egyik ex elvárta tőlem, hogy húszkilós könyveszsákokat cipeljek, holott tudta, sérvem van, én meg az ilyesmire úgy reagálok, hogy összeszorítom a számat és csakazértis megcsinálom, ha belerokkanok, akkor is, mert dögöljek meg, ha az ilyentől segítséget kérek. Ez olyan büszkeség-dac-egyedül is boldogulok keverék nálam, életveszélyes, tudom, azóta ő, aki férfim nagyon sokat faragott ebből a káros tulajdonságomból. Anyuék miatt anno nagyon sajnáltam, hogy a súlyosabb periódusokban nyomorékként vegetáltam az ágyon, kegyetlen látvány lehet ez egy szülőnek. Se ülni, se állni nem tudtam. Abban az életszakaszomban rengeteg mindent helyretettem magamban, sokat gondolkodtam-tépelődtem a sorsomon, ki vagyok és mit akarok kezdetű kérdéseken. Mintha tegnap lett volna, hogy kommandósokat megszégyenítő technikával kúsztam az albérlet ütött-kopott parkettáján, talán három méter sem volt az ágy és a vécé között, nekem mégis egy örökkévalóságnak tűnt, mire elvánszorogtam a vécéig, a fűtőcsőbe kapaszkodva, fájdalomtól verítékezve küzdöttem fel magam az ülőkére, ahol csak pár pillanatig tudtam megmaradni. Abban a pár pillanatban a nagypapámhoz fohászkodtam, hogy szóljon néhány jó szót az érdekemben ott fent valakinek, ha van Isten, akkor neki, mert ami engem illet, feladom, nem bírom elviselni ezt a fájdalmat. Korábban nem csináltam még ilyen könyörgős-imádkozós-fogadkozós kört, azóta sem, ott viszont annyira magától értetődőnek tűnt végső kétségbeesésemben. Persze, vicces jelenet is eszembe jut, mondjuk az, amikor már jobban voltam és valamiért futni kellett a villamos után, nagy röhögések közepette biztattuk egymást anyuval: ő a fölös kilók miatt szedte lassabban a lábait, engem meg a bicegés akadályozott meg egy Merlene Ottey-típusú száz méter lefutásában. Annyira kis nyomoroncok voltunk, ahogy ott küzdöttük magunkat előre a villamos felé, hogy azon már nevetni kellett, szívből, a könnyeink potyogtak, annyira röhögtünk.
Gályahelyen állandóan éreztem a derekamat és a jobb lábamat, mihelyt kiderült, hogy végre szabadulok onnan, huss, elmúlt minden fájdalom. Igen, a gerincsérv lelki eredetű, a megoldatlan kérdések terhelnek, nyomnak-nyomasztanak, így jelez és tiltakozik a szervezet, az enyém is. Most már csak akkor fájdogálok, ha ő, aki férfim minden tiltása ellenére sokat pakolok vagy emelek, ha rosszul ülök-állok, ha front van. A gyógytornásznál tanult gyakorlatsort és a kórházban rögzült gyógytornafeladatokat többé-kevésbé rendszeresen végeztem az utóbbi években, gyógyszert cirka három éve nem szedtem, a durvább kencéket is végleg elhagyhattam. Jobb pillanataimban hajlottam arra, hogy lazítok, mert az ember ilyen, ha meg erőteljesebben fájtam, lelkiismeretesen tornáztam, de nem egyszer teljesen hanyagoltam a gerinctornát, gondolván, jól vagyok, minek az nekem. Nem fogtam föl, hogy egy életre szól, talán mostanában kezdem kapisgálni. Kicsit félek attól, hogyha gyerekünk lesz, egy három-négy kilós baba anyahajójaként kell majd funkcionálnom és szétporlad a gerincem, vagy ha megszületik, soha nem emelhetem-vehetem fel, ezek a rémképek azért eléggé motiválnak, bár talán az lenne a legjobb, ha abszolút magam miatt tornáznék.
Igazából a fitballal megbolondított Pilates gyakorlatokhoz kapcsolódó kudarcomról akartam írni, csak elmerengtem a bevezetésnek szánt néhány sor közepette, aztán ez lett belőle. Sebaj, majd legközelebb.