A magyar egészségügyben rengeteg vicces dolog van, pölö gégészet, röntgen, tüdőszűrés. Vicces, hogy a vizitdíj leperkálásánál a recepciós nő bizalmasan elsikoltozza félkómás és hőemelkedéses szervezetemnek, hogy kora reggel óta pisilnie kell, de nem tud elmenni vécére, mert csak jövünk és jövünk és jövünk, ergo dögöljön meg az összes beteg, én is, bár rám épp vicsorog mosolyog, amikor a pultra dobja a visszajáró papír kétszázast. Vicces, hogy időpontot kérek, előre, fifikásan, ilyen az okos nő, gondolom én, mert elég az órákig tartó várakozásból, szeretetteljesen lesem a sorszámos cetlimet, négy szám vagyok, kétezerhatszáztizenhármas, 9.36 a saját, különbejáratú, bombabiztos pillanatom, izgatottan fel-fellesek a kijelzőre és visszaszámolok, öt, négy, három, kettő, egy, de a matek mégsem stimmel vagy elszundikálhattam, 10.50-kor jutok be a gégészetre. Vicces, hogy a nő fejét félig eltakarja egy kerek izé, ettől olyan terminátoros, röhögnöm kell, de elfojtom, és megadóan tűröm, hogy bizbaszokat helyezzen el a hallókámban és a szaglókámban, óvodás koromra emlékeztet a játék, csak akkor én dugdostam kisebb-nagyobb mindenfélét az orromba, főleg gyöngyöt, anyu meg vagy kipiszkálta, vagy kétségbeesetten elcipelt az orvoshoz. Vicces, hogy a terminátordoki gézbe tekeri kinyújtott nyelvemet, megfogja, húzza-vonja, közben szúrós szerszámával orvul bökdösi a mandulámat és kajánul kéri, mondjak eeee-t meg iiii-t – én a heves öklendezést választom, gondolatban a csúzlimat élezem és kavicsokkal dekorálom a homlokát. Vicces, hogy a röntgenen hosszú a sor, nem is tudtam, hogy Budapesten kedden 11.05-kor több ember vár röntgenre, mint decemberben a Mikulásra. Vicces, hogy a röntgennél tátott szájjal állítanak a szerkezethez, kívülről látom magamat, megint elkap a röhöghetnék, megsejtem, hogy érezhetik magukat a kitömött állatok, nem vehetek levegőt és nem nyelhetek, míg a csaj el nem helyezkedik a kabinjában, ez pedig sokáig tart, félek, kicsordul a nyálam és begörcsöl az állkapcsom. Vicces, hogy egy órát kell várnom a leletemre, úgy látszik, a nagy pofám nehezen fér a filmre. Vicces, hogy a tüdőt pasi szűri, nálam mindig , félmeztelenül sorolunk az 5x5 centis odúban, nehéz, nyálkás izzadtságszag ül a levegőben, megadóan dőlök a géphez, kizárom tudatomból a tényt, hogy előttem több száz ember mellkasa ért már hozzá és senkinek sem jutott eszébe lefertőtleníteni, nem, nem a lehetetlenre gondolok, hogy minden egyes ember után, de egy-egy tízes sorozat záróakkordjaként beleférne. Vicces, hogy hetekig bőrbetegség nyomait fogom kutatni a mellemen.

Ja, még az is vicces, hogy leletileg nincs semmi bajom, mégis rekedt vagyok, mégis köhögök, mégis hőemelkedésem van, mégis szúr a mellkasom-hátam – utóbbi nem a konyhakéstől, ezt már leellenőriztem.