Kolléganőm kedvesen megérdeklődte, olvasom-é itthonról a benti leveleimet. Felröhögtem Decens kis kacajt hallattam, drága naiv lélek, két hétig az outlyukam közelébe se mentem, érted. Eszembe sem jutott, hogy betegszabi alatt melózzak, kisdobos becsszó, nem vagyok sem stréber, sem sztahanovista, főleg, ha nem éri meg, csak semmi kapkodás, ráérek hétfőn magamra kötözni a rabszolgaláncot, nyaktól bokáig, az elmúlt napokban olyan eszméletlenül fontos dolgok kötöttek le, mint alvás, körömlakkozás, olvasás, szerelmezés, festegetés, képkeretezés, összebújás, ragasztgatás, dévédézés, lovazás, főzőcskézés, mozizás, sétálgatás, testradírozás. A sorrend tetszőleges, természetesen adódtak súlyponteltolódások. Ja, meg haldokoltam is, hol itthon, hol a dokiknál. Szóval, nem csináltam semmit, de azt rendkívül határozottan, és ami a lényeg, élveztem. Mármint a semmittevést. Nagyon vigyáztam, hogy még véletlenül se kerüljek melóhelyzetbe, kímélnem kell magam, naná.
Ha visszamegyek dolgozni, mindenféleképpen faragnom kell az imidzsemen, sértő, egyesek mit feltételeznek rólam, hehe.
