Holnap munka, nagyon izgulok, vajh cirka három hét betegszabi után eltalálok-e még a melóhelyig, biztos, ami fix, előkeresem a térképemet. Mondanom sem kell, jön a lélekgyilkos robot, a rabszolgalánc, talán még a korbács is, benti postaládám tele, 150-200 agysejtpusztító mélt saccolok magamnak, asztalom-székem behavazva unalmas és vastag doksikkal, az önfeledt délutáni szunyókálásaimnak pedig lőttek, a cégnél nincs egy árva kanapé sem. Úgy látszik, mégis kénytelen leszek karriert építeni és legalább a saját ágyig szobáig feltornázni magam, basszus.

Egyperces néma gyász csibike tiszteletére.

Köszönöm.