Vannak nemszeretem munkák, kikerülhetetlenek, átugorhatatlanok, muszáj-körök, az egyik csütörtök este óta figyel az előszobában, a fenyőillatú szekrény tetején, a dosszié sarka kikandikál a táskámból, piros és kék nájlonban tesped a meló, les és kajánul vigyorog, amikor elmegyek mellette, be a konyhába, ki a konyhából, les, les, leskelődik, talán még csúfondárosan is kacsingat a pimasz, tudja, hogy nem menekülhetek, hozzá kell nyúlnom, meg kell érintenem, mert hazahoztam, mert vállaltam, hogy én, őt, itthon, hétfőre. Vannak nemszeretem munkák, kikerülhetetlenek, átugorhatatlanok, muszáj-körök, lelkemet-szívemet lezárom előttük, nincs kihívás, nincs  izgalom, nincs élvezet, elhatárolódunk egymástól, a nemérintmeg munka és én, az intelligenciám elé vetem őket, könyörtelenül-fagyosan, nesze, agy, oldd meg, ahogy szoktad az ilyen száraz-sivár futamokat, szív nélkül, lélek nélkül, mégis tökéletesen, hibátlanul. Ilyenkor sajnálom magam, az utálkozó szívemet és a toporzékoló lelkemet, mert vannak nemszeretem munkák, kikerülhetetlenek, átugorhatatlanok, muszáj-körök - IQ-ból veszem az akadályt, lelkesedés, öröm, elégedettség nélkül. Dühösen.

Szeretem az agyamat - még soha nem hagyott cserben. Büszke vagyok rá, a fehér kesztyűs iparosra.