Van ám nékem egy noteszom, bordó fedelű, az elmúlt években közel került hozzám a bordó, ami még véletlenül sem sötétpiros, hanem szigorúan bordó, mélybordó, elegantos, kecses, fix decemberi beszerzés, mint minden noteszom, az első firkálás szent és sérthetetlen, magától értetődő a munka rabláncába gabalyodva, hétfő-péntek igába szorítva: szabadnapokat és ünnepnapokat vések fel, egyiket a másik után, januártól decemberig, először csak parányi csillámos-bordós színű háromszögek az éves naptárban, a karikát a menstruáció stipistopolta, már hagyomány, hiába no, előbb menstruáltam, mint dolgoztam, a kör is hamarabb jut eszembe, mint a sarkas-száras alakzatok, a ledolgozandó munkanapok zöld négyzetei alig tűnnek fel, látens biztatás, lehet, valami csoda folytán mégsem kell robotolni. Az év beépített pihenőállomásai, tudod, a parányi csillámos-bordós színű háromszögek az éves naptárban, aranybevonatot kapnak az egyes napoknál, ahol van hely és végre oda lehet róni, hogy "SZÜNET : )". Ühhü, így, csupa nagybetűvel és mosolygós szmájlival. Mert arra a hosszú hétvégére biztos kitalálunk valamit, ő, aki férfim, meg én, valamit, aminek örülni lehet. Múlt csütörtökön pölö jószagú Balatont, napfényeset, lángosost, hekkest, kürtőskalácsost, lábat vízbe mártogatóst, egymást fröcskölőst, fűzfa alatt összebújóst-durmolóst. Hol van az már, ja. Helyette lett köhögős-lázas-ájulós félkóma, tervezetlenül.

Ide nekem Murphyt, orrba akarom vágni - péklapáttal, létrával, húsklopfolóval. Meg a bordó fedelű, elegantos, kecses noteszommal.