Szeretem a szerelmezős, lustulós, pancsolós, barnulós napokat, majd' negyven fokban máshoz nincs is igazán kedvem, körülöttem minden csupa illat, szín, hang, íz, tudod, abból a megnyugtató-simogató, megálltazidő fajtából, a lelkem elégedetten zörömböl és helyeslően bólogat, ez igen, vállveregetés, így kell élni, jól csinálod, csirke, hajrá, mindjárt hétfő, már csak 24 órád és 23 perced maradt a hétvégéből, de ez téged ne zavarjon. Bár ma főzőcskéztem, ő, aki férfim este kézen fogott és elvitt vacsorázni a kedvenc helyünkre, kicsit sem tiltakoztam, mea culpa satöbbi. A chardonnay mártással, házi sült burgonyával és sült zöldségekkel tálalt lazac steakkel simán megbirkóztam, plusz belefalatoztam ő, aki férfim bacon szalonnába tekert, vargányakrémmel töltött és jázmin rizzsel kísért szűzérméibe is, mennyei volt mindkettő, a gyönyörűségtől libacsirkebőrös lettem. Hegedűszóra romantikáztunk, ütemre csúszott le a vanília fagyival körített almás és meggyes rétes is. Hazafelé hőssé avattam magam: Vadiúj és piszoknőies szandálom halálra hólyagozta a lábamat, én azonban mosolyogva sétáltam a Duna-parti naplementében, egy ízig-vérig nőnek (értsd: nekem) meg sem kottyan néhány hólyag. (Fenét nem. Ha végre hajlandó megfagyni a víz, szivecskés jégkockával borogatok - csak stílusosan, ugyebár.)