"Nem fázol?", kérdezte a csillagszemű csillogó szemű srác, amikor elhaladtam mellette, az egyik oszlopot támasztotta nagy hanyagul, buszra várt tegnap este fél 11 körül, barátságosan vigyorgott rám, már-már őszinte aggodalom rezgett a hangjában, én meg elmosolyodtam és odadideregtem neki, hogy "De...", mert hogyne fáznék az esti vihar után feltámadt jéghideg szélben, egy szál lenge topban, farmerben, esővíztől cuppogó papucsban, evidens, ugye, de nem mondtam neki, csak sétáltam tovább, jókedvűen, hazafelé, tócsákat kerülgetve, azt sem kötöttem az orrára, hogy hatkor még marhára nem volt hideg, a szatyromban vígan csörömpöltek az üres szószos és mustáros üvegcsék, mert mm lekvárt főz be és lecsót tesz el, és megírta mélben, hogy kaphatok, ha akarok, én meg visszaírtam, hogy naná, és szorgalmasan gyűjtögettem a barterüvegeket, plusz barkácsoltam egy dobozt is, napraforgósat, neki, mégse csak az üvegek, nem vagyok én olyan, tegnap pedig találkoztunk, két nagydumás nő, cirka négy órán át röhögtünk és beszélgettünk a jóképű fagyikelyhek társaságában, varázslat lehet, hogy tegnapelőtt Csivel, tegnap pedig mm-mel száguldott az idő, köszönöm.

P.S.: Az Árkád emeleti fagyizójának t. dolgozói igen genya módon adták tudtunkra, hogy zárnak és húzzunk a vérbe: Annyira felhangosították a zenét, hogy nem értettük egymás szavát, max. üvöltözéssel lehetett volna megoldani a kommunikációt, úgyhogy inkább léptünk. Rémlik, a vendégeket kevésbé paraszt módon is ki lehet tessékelni adott esetben, pölö az egyik pincércsákó odajön és udvariasan szól, mára vége a mókának, legyünk oly kedvesek és húzzunk a vérvörös picsbe távozzunk, ez nem álom, volt hozzá szerencsém, nem is egyszer, a zenebömböltetéshez most először, de hát ki mondta, hogy nincs több baromarcú a világon.