Lassan három éve blogolok, kaptam bőven hideget-meleget az első posztom felvésése óta eltelt időben, számos blogban megfordultam és megfordulok, rengeteg bloggert megismertem így vagy úgy, sokan olvasnak-kommentelnek, ergo rutintalan csirkebloggerinának már nem igazán lehet nevezni, mégis vannak olyan kérdések, amelyekkel nem tudok semmit sem kezdeni annak ellenére, hogy újra és újra felbukkannak és elgondolkodtatnak és megoldás után ácsingóznak.
Pölö nem értem és soha nem is fogom megérteni, miért kell egy leírt szöveg mögött másodlagos értelmet, összeesküvést, személyre szabott bántást, sértést sejteni és erőszakosan keresni-találni. Nálam evidens, hogy azt írom le, amit gondolok, úgy és abban a formában, ahogy azt élőszóban is elmondanám, bár ott nyilván nélkülöznöm kell a helyre kis fekete betűket, a kettes betűméretet és a Tahoma stílust. Engem lep meg a legjobban, ha valakinél azt olvasom, vagy valakitől azt hallom vissza, hogy fú, de genya vagyok, ezzel és ezzel a bejegyzésemmel tutifix őt akartam bántani, igaz, nem róla írtam, hangyafasznyi köze sincs hozzá, de neki szent meggyőződése, hogy valami turpisság van a dologban. Ilyenkor csibike szeme elkerekedik, álla a padlón koccan és nagyokat pislog bájosan. Tudod, ebben az agymenésben két dolgot nem értek: Ha valakinek baja van egy bejegyzésemmel, miért nem velem próbálja meg tisztázni a sérelmét? Nem az lenne a legegyszerűbb, hogy pölö ír egy mélt, figyelj, csibi, szarul esett, amit írtál, magamra vettem, beszéljük meg. Pláne akkor, ha valamilyen szinten ismerjük egymást az illetővel. Ez így, ebben a formában elképzelhetetlen? Könnyebb és egyszerűbb eleve rosszat feltételezni a másikról, ugye? Mert akkor remekül eldagonyázhatunk a vélt sérelemben, van ok a rinyálásra, duzzoghatunk, sajnáltathatjuk magunkat, szegény mi, már megint bántottak minket, hüpp és szipp, csúnya, gonosz csirke, pfúj. A másik, ami érdekes ebben a magatartásban: Az ilyen embernek akkora arca van, hogy azt hiszi, én csak és kizárólag róla írhatok, érted, átlagosan száz-kétszáz ember létezik körülöttem, plusz ne felejtsük el a múltat sem, de ő saját felfogása szerint akkora isten és olyan fontos arc, hogy a gondolataim csak körülötte foroghatnak. Röhej. Ha ekkora önbizalmam lenne, csülökcsárdát nyitnék Borneón és a fejvadászokkal pókereznék.
A reakcióm két dologban merül ki: megvonom a vállamat és röhögök. Ennyi. Aztán beblogolom, okulásképp, emlékeztetőnek, hogy ha egyszer sok időm lesz, visszaolvashassam a blogomat és kuncoghassak. Sablonos vagyok, belátom, semmi kreativitás, ejjj. Korábban megpróbálkoztam azzal, hogy elmagyarázom a sérülékeny korpusznak, nem, nem őt akartam bántani, nem, a poszt tényleg arról szól, amit odavéstem, ne keressen mögötte semmit, mert nincs, egy idő után azonban feladtam. Rájöttem, időpocsékolás az egész, a frusztrált ember mindig a negatív értelmezés felé hajlik, az igazság nem érdekli, mert akkor be kellene látnia, hogy hoppá, tévedett, rosszul gondolta - ilyesmit meg nem szívesen ismer be a legtöbb ember, ugye.
A blogban nem látszik az arcom, nem hallatszik a hangom, nem észlelhető a hangulatom, szóval, írhatok bármit, minden olvasó a saját elképzelésének megfelelően fogja értelmezni a betűimet, mindenki megalkotja rólam a maga kis képecskéjét, hozzákapcsol egy általa feltételezett kedélyállapotot, érzelmi intenzitást, hanghordozást és kész, jöhet is a belemagyarázás, a vajas kenyér sem készül el gyorsabban. Valahol sejtem, hogy ennek a hozzáállásnak köze van az alapvető emberi észleléshez, de mégis érdekes, sok olvasó meg képes semleges maradni, úgy látja meg a mondanivalót, ahogy az itt a blogban pőrén álldogál, sőt, megérti a humort, az (ön)iróniát is.
Ha pölö az egyik exem gyarlóságait ecsetelem, egyértelmű, kiről van szó, egy exről, nyilván, viszont egy teljesen általános poszt miért nem szólhat arról, amiről valójában szól - egy általános dologról? Miért akarja más jobban tudni, hogy én mit gondolok? Miért kell erőltetni a sorok közötti olvasást, amikor ott csak az üresség a bejegyzés világoskék háttere tátong? Ez olyan vicces szánalmas vicces szánalmas vicces szánalmas.

P.S.: Jelen poszt régóta esedékes volt, elkészültéhez az előző bejegyzés ilyen-olyan továbbgyűrűzése adta a végső lökést, töprengő-merengő hangulatban íródott, senkit nem akar bántani, a blog gazdája vidám-morctalan, örül a napfénynek és a következő adag fagyinak.