Hosszan a könyről:

Ha Ken Follett, akkor Tű a szénakazalban és Donald Sutherland feledhetetlen játéka és az az életre szóló magabiztosság, hogy a "Nadel" névelője "die" és nem "der" és nem "das" - szinte hallom, ahogy a náci kém, Sutherland beleszól a rádióba: "Hier ist die Nadel! Hier ist die Nadel!", a németek meg veszik a bejelentkezést. A filmet láttam előbb, a könyv utána már nem nyűgözött le, viszont Follett nevét megjegyeztem, A katedrális éppen ezért kötelező körnek számított. Nagyon rég olvastam, még valamikor a paleolitikumban, nagypapám könyve volt, megmaradt bennem, hogy tetszett és nem győztem örülni, amikor egy antikváriumban ráleltem a saját példányomra. Hosszú évek után pedig tádámmmm, itt a folytatás: Az idők végezetéig. Bazivastag és apró betűs, könyvbuzi énem nagy örömére. Perverz módon szeretem ezt a felállást, mert ha jó a könyv, sokáig lehet olvasni. (A Háború és béke nem ez a kategória, viszont huzatos ablakban kiválóan szigetel).
Follett 1060 oldalával logisztikai szempontból meggyűlt a bajom: Tömegközlekedés kellős közepén képtelenség olvasni. Az a helyzet, hogy nehéz, ergo kétkezes könyv, a kapaszkodás, mint olyan, lehetetlen, max. foggal, füllel, belső energiával, vagy megkéred a melletted álló t. tömegtársat, hogy ugyan fogjon már úgy tíz oldalon keresztül, főleg kanyarban és fékezésnél. Szóval, meg kellett várni Az Alkalmat. Névnapomra kaptam a könyvet, augusztusig szinte minden áldott nap vetettem rá egy gyötrődő pillantást: Ühhü, még mindig ott van a polcon, és ühhü, még mindig nem olvashatom. De aztán eljött a gondtalan nyaralás balatoni része, amikor is én gondtalanul a cuccok közé pakoltam a könyvet, ő, aki férfim meg gondtalanul cipelte lakástól metróig, metrótól vonatig, vonattól nyaralóig, nyaralótól vízpartig, vízparttól nyaralóig. (Legalábbis nem panaszkodott. Hja, a szerelem ereje. No meg persze kárpótoltam is, hehe.)
Az idők végezetéig nem volt rám olyan nagy hatással, mint az első rész. Nem rossz könyv, de nem is kiemelkedő. Nekem olyan középszerű. Majdnemtörténészként (eheheh) sokkal többet vártam tőle, a körítés történelmi szempontból igen lagymatag. A Ken Follett által választott 14. századból több mindent bele lehetett volna csempészni a sztoriba, hogy hitelesebb környezetben játszódjon a történet. (Mondom, hogy inkább tesitanárnak kellett volna mennem: Könyvnél-filmnél nem zavarnának a történelmi hiányosságok, a fenekem meg nem lenne nagy.) Ugyanakkor maga a meseszövés izgalmas, szinte már kifolyt a szemem, de még gyorsan magamévá tettem azt a két oldalt, na meg ezt a hármat, jó, még jöjjön a következő oldal is... aztán csak azt vettem észre, hogy elmúlt egy-két óra, én meg nem ettem, nem ittam, nem pisiltem, csak olvastam és drukkoltam a jó fiúknak-lányoknak - ő, aki férfimet meg is kértem, hogy legyen olyan rendes és dobjon össze valami vacsorát. Megjegyzem, nem véletlenül sűrű és eseménydús a könyv: Follett semmit sem bízott a véletlenre, minden létező csavart beleszuszakolt a sztoriba, az ember csak kapkodja a fejét, a valóságban három generációval nem történt annyi nyomorúság, mint itt egy-egy emberrel néhány év alatt. Nem baj, nincs harag, kellenek a fordulatok, jó az.
Egy dolog viszont kicsit sem tetszett: Rühellem, ha százoldalanként megerőszakolnak-megaláznak legalább egy nőt. Oké, középkor, fogadjuk el, de nekem ebben a könyvben sok volt az erőszakból. Indokolatlanul sok. A részletes leírása taszít, mert nőként óhatatlanul át tudom érezni a lelki és fizikai kínt, fájdalmat. A szerző döntése, hogy miből mennyit és milyen formában tár az olvasó elé. Pszichomókuskezdeményként hajlok arra, hogy egyfajta aberrációnak gondoljam a túlzott gyötrést, az agyafúrt megalázást. Ezt nem kell vérrel-verítékkel kigondolni, érted, bizonyos embereknél jön magától. Szerintem van egy határ, amelyen túl minden borzalom és extrém erőszak elfojtott vágyakat, titkolt fantáziálást takar - adott esetben ezek teret is kapnak egy regényben. Szóval, a fokozott erőszakosdit sajnáltam, közben pedig azon morfondíroztam, hogy meglehet, a gonosz főhőst könnyebb árnyaltabb személyiséggel felruházni, mint a jót. (Ez még nem határozott állítás, merengek rajta.)

Röviden a könyvről:

Egy olvasást mindenféleképpen megér. (Talán öt év múlva újra előveszem.)