A Szégyen és szeretet (is) az a könyv, amit nem tudtam egy szuszra végigolvasni, szinte minden sora megállásra, ízlelgetésre, boncolgatásra késztetett. Megértéséhez-megéléséhez az összes élettapasztalatomat mozgósítanom kellett, ha bármelyik is hiányzik, nem értem, mit akar mondani, nem jön az aha-élmény. Csodálatosan mély könyv. Feldmár András a lehető legegyszerűbb módon ír az emberi kapcsolatok (a világ?) nagy igazságairól, mindenféle körítés, ragozás, halandzsa nélkül. Tudom, miről beszél, most már tudom, miről - ehhez arra volt szükség, hogy úgy alakuljon az életem, ahogy. Perverz, de szeretek lelki életet élni a könyvekkel (is). Rendkívül izgalmas és tanulságos.

"Ha én valakit szeretek, akkor biztos, hogy nem fogom őt megszégyeníteni. Mert a szeretet egyik alapvetése az, hogy tudnálak bántani, de nem foglak. Ez a minimum ahhoz, hogy én azt mondhassam, hogy szeretlek. Mert ha azt mondanám, hogy nem tudnálak bántani, az hazugság. Vagy én akkor egy hatalom nélküli senki vagyok. Tehát hogyha azért nem bántlak, mert nem tudlak bántani, az nem jelenti azt, hogy szeretlek. De ha tudnálak bántani, és elhatároztam, hogy nem foglak soha, akkor szeretlek. Ha én azt ismételgetem, hogy én szeretlek, szeretlek, szeretlek, és közben bántlak, akkor mégsem szeretlek. És hogyha megszégyenítelek, akkor sem. Akkor bántlak. A bántás szerintem nem lehet szeretet. Az én szókincsemben az egy bántás."

"A szeretet engedi, hogy a másik legyen. Óvatosan, törődve, vigyázva, de a szeretet csak azt akarja, hogy a másik legyen, úgy, ahogy van. Hogy az lehessen, ami, aki."

"Szóval, a szeretet nem kíván semmit. Még azt sem, hogy viszontszeressenek. Főleg azt nem. A szeretet a szabadságból ered. Tehát hogyha én azt gondolom, hogy nekem szeretni kell valakit, akkor én már nem is tudom szeretni. Hogyha azt akarod, hogy senki ne szeressen téged, akkor követelned kell, hogy szeressenek. Abban a pillanatban, amikor valamit követelsz, akkor vége az egésznek. (...) A szeretet örül a másiknak, úgy, ahogy a másik van. Kritika nélkül, nem várva, hogy a másik változzék olyanná, amilyet én szeretnék, azt képzelve, hogy az milyen jó lenne a másiknak is."

Feldmár András, köszönöm, csók a homlokodra.