Bevallom, nem igazán tudok mit kezdeni az olyan típusú kérdésekkel, hogy "Na, milyen harmincegynek lenni?". Már a "Na, milyen harmincnak lenni?" firtatásra is szívesen odasomtam volna egyet a kérdező orra közepére, nem tettem, mert szelíd és visszafogott vagyok, mint Freddy Krueger csak a falat szoktam bántalmazni, azt viszont csontrepedésig, mondjuk, erről már szinte teljesen leszoktam az utóbbi egy évben. Szóval, szerintem ez a világ egyik leghülyébb kérdése. Nem tudom, milyen, passz. Valamilyennek kellene lennie egyáltalán?
Az első évtized tuti nem ütött szíven, nyilván továbbra is önfeledten legóztam a szoba közepén, a második sem, bár ez utóbbi azért valamivel emlékezetesebb, hiszen onnantól datálom felnőtt létemet. (Igen, felnőtt, ne röhögj.) Hivatalosan ugye a tizennyolc lenne a felnőttküszöb, ami szintén hülyeség, mert érzelmi-értelmi érettség kérdésében állatmód nem az, én azonban ippeg húsz körül haltam bele félig életem első legnagyobb csalódásába, szerelmi, ja, ott bazinagy szúrást kapott a gyermekszívem, egyik pillanatról a másikra fel kellett nőni és kész. Ha három évvel korábban amortizálják le a lelkemet, akkor három évvel korábban hullajtok utoljára gyermekkönnyeket, ergo nem korhoz kötött az a bizonyos felnőttség-érzés, sokkal inkább érzelmi-lelki szinthez. Harmincadik szülinapom sem sújtott porba, pár napig furcsa volt, hogy hármast írok kettes helyett, ennyi. Soha nem értettem, miért kellene azon stresszelnem, hogy jájj, már harmincegy vagyok, úristen, mi lesz velem, szikét papírt és tollat, hadd firkantsam le a végrendeletemet.
Lehet, hogy hülyeség (ez is), de nem szülinapokban mérem az életemet, hanem meghatározó és megrázó érzelmi-lelki történésekben. Ilyen mérföldkő elhelyezése történt húsz körül és ilyen van huszonnyolc-huszonkilenc között is, amikor hirtelen minden szar a nyakamba szakadt: kiléptem a boldogtalanná vált házasságomból egy szánalmas kapcsolatocska miatt, amit még sok más szánalmas kapcsolatocska követett, egy ideig nem volt munkám-lakhelyem, gerincsérvtől félrokkantan hosszú hetekig vegetáltam az ágyban - egyszerűen feje tetejére állt az a világ, amit addig ismertem és feje tetejére állt az a valaki is, akiről addig azt hittem, én vagyok. Sok időbe és könnybe telt, míg rájöttem: Azért kaptam a baszottnagy pofonokat, hogy huszonnyolc-huszonkilenc évesen végre megismerjem önmagamat, hogy végre tanuljak magamról és a világról, hogy végre a saját életemet éljem, hogy végre szabad legyek. Ezekben a kínkeserves külső-belső küzdelmekben szétszedtem és összeraktam önmagamat, újjászülettem, önazonosként, és nekem azóta jó, azóta vagyok az, aki lenni akarok, és ha ez valakinek nem tetszik, csak megvonom a vállamat, van ilyen, de nem az én problémám - nem akarok másnak megfelelni.
Hihetetlenül felemelő érzés szabadnak és boldognak és hitelesnek lenni. Egyedül is az voltam és nem lennék ő, aki férfimmel, ha vele-mellette nem lehetnék/lennék az. (Remélem, érted, hogy itt most pölö nem arról van szó, hogy oda megyek, ahová akarok vagy a hétköznapokba nem fér bele egy kisebb összezördülés.) Örülök, hogy úgy alakult az életem, ahogy, örülök, hogy harag nélkül tudok visszagondolni minden fájdalomra, örülök, hogy letisztult bennem a múlt, örülök, hogy tudom a válaszokat. Még sokat kell tanulnom, naná, de jó úton járok - a sajátomon. Hiába telnek az évek, nem érzem a szülinapok súlyát, eggyel több vagy kevesebb, valahol teljesen mindegy, inkább az lep meg egy-egy szülinap kapcsán, hogy jé, milyen gyorsan telik az idő, szinte csak pár nap volt a nyár, gyerekkoromban bezzeg végtelennek tűnt, illetve az idő elsuhanása miatt kicsit félek attól, hogy nem jut 'mindenre' időm, mielőtt meghalnék, és félek attól is, hogyha gyorsan múlik az idő, gyorsan öregszenek a szüleim. Nem tudok rá jobb szót, de van egy belső érettségem, ami cirka két év óta állandó és ami legközelebb valószínűleg akkor változik minőségében-mélységében, ha gyermekem születik vagy számomra fontos ember költözik el erről a világról. A pontos kor ezen a belső érettségen nem változtat. Olyan, mintha harmincegy év alatt kétszer-háromszor annyit éltem és tapasztaltam volna - hála a szemránckrémemnek, ez egyelőre nem látszik.
P.S.: Gyermeklelkemből azért megőriztem egy darabkát, de pszt, ne áruld el senkinek.
