Van nekem egy fűzöld pitbullom fitballom, fűzöld, mert anno a gyógyboltban azt mondták, ez az én méretem - a mai napig nem tudom, hogy ezt a mellemre vagy fenekemre értették. A gyógytornászok nagyon ajánlják, mert dinamikus felület, ergo egészségesebb, mint a széken való tespedés, bevallom, gyakran nekem is jobban esik rajta az ülés. (Lehet, hogy a fenekemre értették.) A fitball egyébként klassz a hátfájós-gerincsérves korpuszra, torna szempontjából, ugye, bár a borogatást még nem próbáltam. Mivel nyáron igen csúnyán hanyagoltam az elvileg kötelező jellegű labdajátékot, illetve mostanában belefutottam néhány lelkiismeretmasszírozó cikkbe, pölö olyanokba, hogy az ember addig nem tesz semmit az egészségéért, amíg tragédia nem történik vele, és hogy jó lenne, ha az ember nem tojna magasról az egészségére, elhatároztam, hogy sporttevékenységem ezentúl nem az F1 és a MotoGP lelkes nyomonkövetésében fog kimerülni, hanem előveszem a fűzöld labdámat és azon ülve bámulom az F1-et és a MotoGP-t napi 30 percben gyógyító játékba bonyolódunk egymással, a fűzöld fitball meg én.
Már az első testkontaktusnál kiderült, a fűzöld csodalaszti kimondottan alattomos természettel rendelkezik, vagy az is lehet, ő, aki férfim túl keményre fújta fel, maga a megtestesült ördög, mindenesetre óriási küzdelemet folytattam az életben maradásért, emlékeim szerint volt ott lámpa-, virág- és könyvbillegés, égzengés és földindulás, ippon és tripla leszúrt Rittberger, szóval, minden, mi szem-szájnak ingere, a szenvedő fél szerepét természetesen rám osztották, a fűzöld genyaság meg csak röhögött a markában. A második behódoltatási kísérletnél nagy cselesen rávetettem magam, a nyakfogásomat még Steve Irwin is megirigyelhette volna, béke poraira, ennek ellenére korrekt fejessel csapódtam az asztal lábába, meg is tanultam, hogy a labda, mint olyan, gurul, még a nagy is. Aztán volt, hogy mellel kellett kapaszkodnom, mert valahogy a fűzöld labda alá került a saját kezem. (Lehet, hogy tényleg a fenekemre értették.) Azt már meg sem említem, hogy a szörnyetegnek köszönhetően legutóbb egészen közelről csodáltam meg a padlószőnyeg csomózási technikáját, konkrétan orral előre belefúródtam a padlóba. Néha elfelejtem, hogy normális ember nem tornázik szemüvegben, de nem gond, az orcámba beépülő fűzöld rettenet erre is emlékeztet. Amikor nagy bátran bejelentem ő, aki férfimnek, hogy fitballozás következik, mert nekem fontos az egészségem, röhögéstől elhomályosult tekintettel búcsút vesz tőlem és arra kér, vigyázzak magamra, hiszen tulajdonképpen ez egy gyógylabda, nem pedig a nyolcadik utas.

A fitballal egyébként újfent bebizonyosodott, nekem igazán nem kell sok ahhoz, hogy elszórakoztassam magam. Igaz, közben az életemért küzdök, de akkor is.