Ma elköszöntem a záporvirág, a büdöske, a petúnia és a többi egynyári gyönyörűség kókadt-kopár maradványaitól. Egész nyáron széplettek-illatoztak, pusztán attól szétáradt bennem valami eszeveszett, féktelen öröm, hogy kiültem közéjük. Hallgattam a csendjüket, lehunyt szemmel, boldog mosollyal. Szinte a bőrömön éreztem, ahogy lüktet bennük az élet, remegő orrcimpákkal szippantottam az ízes-zamatos levegőből. Volt, hogy összekacsintottam egyikkel-másikkal a reggeli kakaó felett, volt, hogy megsimogattam a bársonyos szirmokat, volt, hogy meglestem az éhenkórász kacsafarkú szendert, volt, hogy megdicsértem az új hajtást. Volt, volt, volt. Most üresen árválkodnak a balkonládák, lassan el kell pakolni őket télire, meg a színes szélforgókat és a huncut fakaticákat is. Szomorú vagyok.

Tudom, inkább ültessek fenyőt.