Nagyon kellemesen csalódtam tegnap este. Nem, nem volt tele a hűtő lecsóval és lecsóval és lecsóval, nem, nem szerenádozott Michael Bublé az erkélyem alatt, nem, nem nőtt hátközépig a hajam - Fenyő Iván vett le a lábamról, tudod, a harminckilences virgácsokról. Igen meggyőzően improvizált a Beugróban, csak azért nem nevezem zseniálisnak, mert nem akarom, hogy elbízza magát, na. Egyébként a műsor már a legelején állandóra rendezkedett be a szívem egyik csücskében (a folyt.köv. miatt boldog fény gyúlt vala az ő orczáján és lelkendezett vala az ő nagy örömében, pölö ebben a másik blogban ), homlokráncolósan fanyalogtam is, azon morcogván, miért pont Fenyő "Fenegyerek" Iván, aztán kiderült, hogy azért. Mármint színészként. Mint férfi nem hat meg - Rudolf Péter sármja überelhetetlen. Kicsi és csúnya és kopasz, ja, viszont szexi. Kisugárzás, az, meg humor, intelligencia, érzékenység. Az ilyesmit nagyon karmolom. Ufó vagyok, meglehet.

(Zárójelben megjegyzem: Már nincs férfiideálom. Tinipubertáskamasz periódusomban Alain Delon volt az isten, nőként mágnesként vonz a vérlázítóan-férfiasan szép, az olyan, mint Mel Gibson, Christian Bale, Robert Redford, ugyanakkor olyan csúnyaságokba is zsigeri szinten beleremegek, mint John Malkovich vagy Al Pacino, és ha már így összamazsoláztam azokat a színészférfiakat, akiket nem hajtanék el, ha, listás még Joaquin Phoenix is, a teljesség kedvéért. Zárójel bezárva, Freud meg hallgasson, csitt.)