Életemben egyszer ettem máglyarakást, cirka négy-öt évvel ezelőtt: Amikor még tanítottam, egyik kolléganőnek Bécsből hoztam piciny hazánkban nem kapható, vény nélküli  gyomorgyógyszert, ő meg az összeg leperkálása után megajándékozott egy dobozka máglyarakással, két óra között, a szünetben faltam be. Finom volt, de az évek során a sok csokisütifagyi mellett perifériára került még az emléke is. Valmelyik nap azonban belém mart a máglyarakáskészíthetnék, B. csodálatos vargabélesének lelkes meózása közben kezdtem el emlegetni, ne kérdezd, miért, rögtön kitaláltam, persze, csak úgy csendben, magamban, hogy konyhatündibündicsirke leszek és a túlórából hazatérő ő, aki férfimet máglyarakással lepem meg, azzal is. Nagy titokban beszereztem a hozzávalókat, annyira izgatott voltam a meglepetés miatt, hogy még álmomban is ez foglalkoztatott: Azt rémálmodtam, hogy bazinagy és bazikövér kukacok fúrták bele magukat a mazsolászacskóba és kétpofára zabálták a máglyarakásba szánt mazsolámat, még azt is hallottam, ahogy serceg a foguk (!) alatt a mazsola - jóérzésű pszichomókus wanted. Reggel rögtön lecsekkoltam a konyhaszekrény felső polcán figyelő mazsolászacsit, szerencsére kukacoknak nyoma sem volt, mazsoláim épségben várták a máglyarakás formájában bekövetkező mazsolamennyországot. Életem első máglyarakása nagyon finom lett és nagyon gyorsan elfogyott, pedig fapados recept alapján barkácsoltam össze, ezzel-azzal meg lehetne még bolondítani. Mondjuk, az már nem rémlik, milyen volt anno a máglyarakás íze, ezért halvány lilám sincs, hogy a máglyarakásom valóban máglyarakásízű-é vagy sem, a kinézete viszont stimmel - a biztonság kedvéért összehasonlítottam a neten lelt máglyarakásos képekkel. 

P.S.: Az azért megviselt, hogy a dió aranyárban van. Ideje lesz diófát ültetnem az erkélyre.