L-nek, akit nem ismerek, azt hiszem, és aki kommentelt, ez biztos, viszont válaszkommentben hosszú lenne, úgyhogy itt:

"Szia L. Üdv itt és köszi a kommentet. Ahogy látod, megpróbálok mindenkinek válaszolni, mert azon bloggerek táborát erősítem, akiknek fontos a közös, a mi, az együtt - az együttnevetés, az együttcsevegés, az együttgondolkodás, akár itt, akár a való életben. Szeretem az embert, mint olyat és kíváncsi vagyok rá, bár nyilván én sem szerethetek mindenkit, nem is akarok.
A kommented első részével egyetértek: Nem jó, ha az ember gondolkodás nélkül, saját tapasztalat nélkül szajkózza más véleményét. Erre soha nem voltam hajlandó, ugyanakkor soha nem is kértem erre senkit. A blogot elsősorban magamnak írom, a saját gondolataimat, érzéseimet sötöbö vésem fel, ahogy mindenki más és jó, ha ez valakinek tetszik, ha pedig nem, úgy is jó, akkor nem és kész, ennyi. Én is így vagyok más blogokkal-emberekkel. Van, aki tetszik, van, aki nem. Ilyen az élet. Mindent úgy írok, ahogy én látom-érzem-gondolom-sejtem. Magamnak. Ha figyelmesen olvastál, biztos feltűnt: Soha nem mondtam, hogy bárkinek is el kellene fogadnia a véleményemet - mindenkinek a saját egyéni felelőssége, hogy ebből a blogból mit tesz magáévá, mivel ért egyet és mivel nem. Nemrég írtam arról, hogy az én véleményem pusztán egy a sok közül és soha nem mondtam-gondoltam, hogy az egyetlen igaz vélemény. Viszont nekem is lehet véleményem, még akkor is, ha senki nem ért vele egyet.
A kommented második fele érdekes, de ne haragudj, mélyebben nem érint meg. Nem azért, mert a tiéd, egyszerűen luxusnak tartom, hogy olyan vélemények miatt izgassam magam, amelyek pusztán a blogom alapján vagy pusztán rosszindulatból születnek. (Ez utóbbi nem rád vonatkozik.) A pozitív visszajelzéseket is a helyükön kezelem, nem mások véleménye alapján határozom meg önmagamat. Ha jó a sütim, oké. Ha nem tetszik a barkácscuccom, oké. Ha vicces a kép, oké. És ennyi, nem több. Határozott véleményt én is csak olyanokról mondok, akiket régóta ismerek, akikkel sokat beszélgettem így vagy úgy és hasonlók. Jelen posztban ilyen emberekről volt szó és ha valaki támad-bánt, hiába vagyok türelmes ember, egyszer betelik a pohár és nem hagyom szó nélkül. Egy  biztos: Elsőnek soha nem ütök. Nyilván jogom is van ahhoz, hogy a saját blogomban véleményt alkossak bármiről és bárkiről és nyilván nem vagyok köteles az életem minden háttérinfójáról beszámolni. Ha valakit tévesen ítélek meg és kiderül, hogy tévedtem, akkor beismerem, nem fáj, ennyivel is gazdagabb lettem.
Nekem azzal semmi bajom nincs, hogy x-nek tetszik a blogom, y-nak meg nem. A blog nem én vagyok, csak egy parányi rész belőlem, a mindennapjaim cirka 4-5 %-a. Nem akarok mindenkinek tetszeni, ez eleve lehetetlen, hazug dolog lenne, akkor valamit nagyon csúnyán elbaltáztam és nem vagyok önmagam. Ráadásul ez egy leírt szöveg, ami mögött engem csak az lát, aki nagyon jól ismer az életből, és tudja, hogy az adott betűsorhoz mit társítson, pölö hogy csillog a szemem, ha nevetek, hogy akad el a hangom, ha sírok, hogy pirul ki az arcom a felháborodástól sötöbö, szóval, a betűket a legtöbb olvasó a saját személyiségén szűri meg, pölö ha valaki értékeli a humort és az ön/iróniát, az könnyebben meglátja mindezt ezekben a sorokban is, viszont ha pölö valaki szerencsétlennek érzi magát a való életben vagy negatív tapasztalatai vannak, egy blogból is inkább a bántást fogja kiérezni.  
Nem tudom, te miért érzed itt kicsinek magad és nem értem, hogy emiatt miért akarod rám hárítani a felelősséget. Pölö ha te bizonytalan vagy és azt gondolod, hogy nem érdemled meg, hogy olvass, az nem az én hibám. Saját magadban kell megtalálnod az okot. Ha übermenschcsirkének gondolnám magam, nem lenne nyilvános a blog, nem lenne kommentlehetőség, nem reagálnék minden ember hozzászólására, nem mennék más bloggerekhez kommentelni, nem találkoznék más bloggerekkel és nem válszolnék neked sem és még sorolhatnám. Megvannak a saját félelmeim, vannak gondjaim, vannak olyan helyzetek, amikor megremeg a térdem és tisztában vagyok a hibáimmal is, még csak tökéletes sem vagyok, látod. Sőt, szerintem nálam sokkal jobb/viccesebb/okosabb/szebb/tehetségesebb sötöbö emberek is élnek széles e világon, nagyon sokan. Csakhogy ez engem nem zavar. Saját magamnak úgy vagyok jó, ahogy vagyok és nem akarok más lenni. Persze, én is szeretnék lefogyni három kilót, meg jó lenne, ha nem kellene kontaktlencsét-szemüveget hordanom, de ez más tészta. Nem stresszelem magam azzal, hogy másokhoz hasonlítom önmagamat és azt nézem, hogy neki miért olyan, ő miért ilyen és társai. Ennek nem lenne semmi értelme. Én nem mások véleménye alapján barkácsolom össze magamat. Tudom, mit érek, mire vagyok képes és hol vannak a határaim. Öntörvényű vagyok, erről bármelyik számomra kedves ember mesélhetne eleget, plusz nem akarok mások elvárásainak megfelelni. Olyan erősségeim vannak, amilyenek és olyan hibáim, amilyenek. Ha én ismerem magam és ez a tény több, mint egészséges önbizalom, vállalom, ez legyen a legnagyobb bajom az életben.
Tudom, hogy a legtöbb ember szeret panaszkodni és szereti sajnáltatni magát, így aki csak egy kicsit is elégedett az életével, az már gyanús. Egy-két dolgot leszámítva én elégedett vagyok az életemmel, ezt soha nem titkoltam és soha nem is fogom titkolni, ráadásul annak ellenére vagyok elégedett, hogy pölö BKV-val járok, lehetne nagyobb is a lakás, mert a leendő gyerekek perpill max. a szekrényben vagy az ágyneműtartóban férnének el, nem tudok naponta masszázsra járni, esélytelen, hogy kéthavonta wellneshétvégézni menjek, balatoni nyaralóm sincs. Viszont hiszek abban, hogy a boldogág, a mosoly, a kiegyensúlyozottság és a harmónia nem ilyesmin múlik. A fájdalmat sem rejtetem el, csak nem vagyok az a típus, aki sajnáltatja magát és másoktól várja a problémái megoldását, plusz a humor és az ön/irónia sokat segít. Az, hogy mit és milyen mélységben teszek ki a blogomba, a saját döntésem. Pölö nem tudhatod, hogy egy könnyednek tűnő mondat mögött milyen dráma húzódik. Lelkileg és fizikailag is megküzdöttem azért, hogy végre egyensúlyba kerüljek önmagammal és nem fogom szégyellni, hogy végre boldog vagyok.
Nem gondolom azt, hogy aki a blogomat olvassa, az szeret - pusztán a blogomat olvassa és kész, talán szimpatizál velem valamelyest, ennyi, bár olyan is van, aki ki nem állhat, mégis olvas. Mindenki nagyfiú és nagylány, ergo képes eldönteni, hogy akar-é olvasni, akar-é kommentelni. Ha nem olvasna senki, én akkor is ilyen lennék és akkor is így írnék, mert nekem így jó. Nem tudok és nem is akarok elnézést kérni azért, mert ilyen vagyok. Ha ez valakinek problémát jelent, az nem az én hibám, nem az én felelősségem és nem nekem kell megoldani. Senkit nem kényszerítek arra, hogy olvasson-kommenteljen, kisdobos becsszó.
Amilyen önboncolgató csirke vagyok, ezt a bejegyzést kizárólag azért írtam, mert nekem jólesik, hogy így és ebben a formában rögzítettem a kommented kapcsán előbújó gondolataimat. Ha pölö egy év múlva visszaolvasom a blogomat, érdekes lesz látni, hogy mit gondoltam minderről 2008. november 21-én. Hangsúlyozom, hogy még véletlenül sem akarlak meggyőzni semmiről, mert önálló ember vagy és azt csinálsz, amit akarsz.
Örülök, hogy találtál olyasmit a blogomban, ami elgondolkodtat-megmosolyogtat. Egészségedre."