Miután tavaly finoman és nőiesen elborzadtam, valamint egy életre sokkolódtam a harcsahúson figyelő takonyszerű fekete hártyától, idén ő, aki férfim nagy leleményesen harcsafilét vett a karácsonyi vacsorához, azon nincs ilyesfajta ultragusztustalan alkatrész. Ő, aki férfim empátiájának eme nem mindennapi mértékét bájos mosollyal jutalmaztam, harcsaügyben ennél többre nem telt tőlem, ugyanis a takonyszerű fekete nyálkát nélkülöző filének is masszív halszaga van, ergo csak ötven méterről és gázálarcban tudnám elképzelni a vele való érintkezést, így viszont igen bajos a panírozás, úgyhogy a harcsaétek elkészítésének súlyát ő, aki férfim széles vállaira helyeztem. A halkérdést leszámítva együtt barkácsoltunk egész nap: kicsinosítottuk a lakást, főztünk, sütöttünk, forralt bort gyártottunk (mennyei lett, ez a legszolidabb jelző, ami hirtelen eszembe jut életünk első forraltboros kotyvasztása kapcsán), zselés és vajkaramellás szaloncukrot kötöztünk, illatos fenyőfánkat csodáltuk-díszítettük. Mivel minduntalan egymásba gabalyodtunk és emiatt hosszabb-rövidebb időre leállt a karácsonyi készülődés, este tizenegy körül ajándékoztunk - ha magát az ajándékozás fogalmát szűkebb értelemben, karácsonyice nézzük. A ráérős tesz-vesz közepette karácsonyi zenékre táncoltunk (a rénszarvasos dallamokból ennyi bőven elég is volt), este meg igen gyenge karácsonyi filmet néztünk egymás karjába kucorodva (ez utóbbiban csak az igen gyenge karácsonyi film az extra, kucorodás van hétköznap is, mert nekünk úgy a jó). Meghitt és bensőséges ünneplésünket nem tudta elrontani az a sajnálatos tény sem, hogy a nagy műgonddal elkészített üvegmatricáim egyikébe beleragadt egy lúzer muslica (meglehet, ez muslicáéknál pont szép halál), azon sem akadtam ki, hogy idén is lebetegedtem karácsonyra, így pölö a mézeskalács - haldoklás miatt - lekerült a napirendről, mindegy, majd szilveszterkor, biztos lehet kapni malacos és lóherés sütiformát is.