Van valami Joanne Harris stílusában, ami annak ellenére újra és újra lenyűgöz, hogy a Bársony és keserű mandula novellái csak elvétve ragadtak magukkal. Olvastam a történeteket, egyiket a másik után (ne kérdezd, pölö miért nem a végéről kezdtem vagy innen-onnan csipegettem, gőzöm sincs, csak az újságokban szoktam kalandozni meg Márai Füves könyvében), és közben azon merengtem, hogy jobban szeretem, ha Harris regényt ír, olyan elvarázsolós-bekebelezős csodát, amitől kisimul az ember homloka, lelassul a lélegzete, finoman-puhán dobog a szíve. Nehéz novellát írni, legalábbis olyat, ami felkavar, üt-vág, belemar a húsodba, beleég az agyadba. Grecsó Krisztián ilyeneket alkot, olyan könnyedén és természetesen, ahogy levegőt vesz, Joanne Harris viszont nem, neki a regény jobban fekszik, abban tud brillírozni. A megragadott problémák valósak, mélyek, szívhez szólóak, mégis, a Bársony és keserű mandula történeteinél gyakran éreztem úgy, hogy oké, elolvastam a sztorit, kész, ennyi, lapozzunk, hátha. Szerencsére volt ilyen hátha, pölö a Faith és Hope vásárolni indulnak, A Csúnya Nővér, a Bolondok aranya, Az utolsó vonat Kutyafalvára, a Hely a nap alatt, más nem rémlik, ezek viszont annyira jók, hogy ejha meg hűha és hinnye is. Ami miatt a Harris-novellákat mégis ajánlani tudom, az az eredetiség. J.H. olyan egyedi és szokatlan ötletekkel-megoldásokkal dolgozik még a halovány történetekben is, hogy a t. olvasó csak ámul és a gyengébb novellákat gond nélkül megbocsátja a fel-felbukkanó sziporka, báj, elegancia, huncutság miatt - akár többször is.