Szembeszomdszédnéni kétségbeesett arccal szállt be a liftbe, kétségbeesés görbítette hátát-vállát, a máskor hetyke konty kétségbeesetten csúszott a bal füle felé, kezét tördelte a földszintig, a kék kezét, kék volt a tenyere, kék volt minden ujja, ráncoktól barázdált kézfején sötétkék erek futottak egymásba, hajszálvékonyak, mintha egy játékos kedvű gyerek töltőtollal pettyezte volna tele a kezét, hogy a papírvékonyságú bőrön szétfutó tintapacák kacskaringós-bohókás útjában gyönyörködjön, eltört a tintás üveg, mondta halkan, kék ujjai egymásba kapaszkodva remegtek, amit kidobott a Kovács néni rokona... bele a szemetesbe... minden tintás lett, zihálta, csoda, hogy nem vágtam meg a kezemet takarítás közben... pedig a Kovács néni még nem halt meg... agyvérzést kapott és kórházban van, de még nem halt meg, hadarta könnyes szemmel, az a fiatalember meg csak idejött és... kidobálta a Kovács néni dolgait... szégyen, suttogta, aztán a földszinten búcsút intett ráncos, kék kezével.