Tegnap késő este igen kellemes beszélgetésbe bonyolódtam vadidegen nőtársakkal, hiába no, van annak valami magától értetődő közösségformáló ereje, hogy utolsóként két másik nővel együtt másfél órán át ott dekkolsz a nőgyógyásznál. A térdemen heverő könyvem, a Napsütötte Toszkána kapcsán film- és olvasmányélmények bukkantak elő, régi olaszországi emlékek mozaikdarabjait rakosgattuk, utazásokról és éttermekről csevegtünk, meg persze azt is megállapítottuk, sok nő számára még manapság is evidens, hogy pasi nőkurkászhoz fordul élete legintimebb pillanataiban, talán mert nincs más vagy el sem tudja képzelni azt a mást, pedig nem egyszer jobb, ha nő vizsgál, hiszen saját testközelből tudja, pölö mi az a PMS, neki is van gátja-melle-petefészke-női lelke sötöbö, szóval, jót beszélgettünk egymással, mi, vadidegenek. Szeretem az ilyen, pár pillanatra szóló találkozásokat (is).

P.S.: A régi nőgyógyászom pasi volt, nagydarab, szőrős, szolifejű állat szakbarbár, vastag aranyfukszok tömkelegével a nyakában, látványos undorral-megvetéssel az arcán. "Vegyük le a bugyikát!", ezt gügyögte mindig, nekem is és a hetvenes nénikének is, szánalmas volt, na. Soha többé pasiturkáló, soha. (Biztos van kiváló hím nőgyógyász is - valahol. Nekem egy ilyenhez sem volt szerencsém.)