"És hogy bírod?", kérdezte ma tőlem egy nagyon kedves valaki, én meg vigyorogva mondtam, hogy nagyon jól, köszönöm, talán meg is lepődtem kicsit a kérdésen, mert eszembe jutott, lehet, a nagykönyv szerint ki kellene borulnom, sírnom-rínom kellene és álmatlanul forgolódni, kényszeresen kispárnacsücsköt gyömöszkélni vagy ő, aki férfim mellkasszőrzetét kunkorgatni vagy ilyesmi, csibike omoljon össze, ez lenne az elvárás, ehelyett örülök a szabadságomnak, vége a rabságnak, tele vagyok energiával és tervekkel, izgatottan várom, hogy kezdhessek az új helyen, olyan, mintha vérátömlesztést kaptam volna vagy két bazinagy maflást, amitől végre magamhoz tértem melóügyileg. Szerettem azt a pillanatot, amikor az egyik órákon át tartó, feladatokkal megtupírozott állásinterjúm végén elismerő mosollyal-pillantással azt mondta a főnök, hogy csibike, látom, maga nem egy ideges típus. Beletrafált. Nem, nem vagyok az. Kőkemény lecke volt, de végre megtanultam évekkel ezelőtt, hogy az életben vannak olyan dolgok, amelyek túl jelentéktelenek ahhoz, hogy izgassam magam miattuk és ez emberekre is igaz. Nem hat meg, hogy két-három kolléga megvadult kopó módjára nyomoz utánam, hogy besároz a főnökségnél, hogy a hátam mögött köpköd, hogy a két újonc munkatársnak módszeresen átmossa az agyát a "csibike rossz, csibike gonosz, csibikétől tartsd magad távol" c. mantrával. Úgy vagyok összerakva, hogy nem érint meg, nem tudok kiborulni, mert sem a tény, sem maga a szarkeverő-áskálódó ember nem jelent számomra semmit, az utóbbit még véletlenül sem engedtem közel magamhoz soha - a női megérzés, tudod, bejött. Vállat vonok és kiröhögöm. Ha nincs jobb dolga, ha ebben leli örömét, ha erre élvez - tegye. Szívesen vagyok bűnbak, szórakoztat. Tudom, hogy perverz, de vállalom. Figyelek és nevetek, hol hangosan, hol magamban. Van olyan ember, akinek annyira sivár az élete, hogy kizárólag az élteti, ha mással foglalkozhat, mert akkor történik vele valami vagy legalábbis úgy érzi, történik vele valami, végre. Talán az háborított fel kicsit, hogy a blogom körül kialakult mizériában kisfőnök és nagyfőnök a pártatlanság leghalványabb jelét sem mutatta és szolgalelkűen asszisztált ahhoz, hogy egy munkahely két-három hisztérikus spiné személyes játszótere legyen, mondjuk, nem viselt meg, tudomásul vettem, hogy nem kérdeztek, csak vádoltak, ez van. Vezető pozícióban leledző ismerőseim egyöntetűen kijelentették, hogy ezt a pitiáner játszmát még csírájában el kellett volna fojtani, határozottan, kemény kézzel, korrekt főnök módjára, én pedig egyetértek velük. Hiába nem így történt, valahogy nem tudok siránkozni ezen a helyzeten, baj? Élvezem, hogy így alakult, a többi 30-40 kollégával meg elbeszélgetek, elröhögcsélek továbbra is. Csak olyan ember miatt vagyok hajlandó magamba zuhanni, kiborulni, sírni, ököllel falat verni, akit tisztelek, akit szeretek-kedvelek, akiért bármit, bárhol, bármikor. Elég öreg vagyok ahhoz, hogy megengedjem magamnak ezt a luxust. Mások faszsága miatt nem tudom rosszul érezni magam - meaculpa ésatöbbi.